Ha valaki végigsétál Budafokon, első pillantásra aligha sejti, milyen kiterjedt föld alatti világ húzódik a házak és utcák alatt. A Záborszky Pincerendszer ennek a különleges pincevilágnak az egyik legismertebb része. Fontos azonban rögtön tisztázni egy gyakori félreértést: a Záborszky Pincerendszer és a teljes budafoki pincehálózat nem ugyanaz.
A Záborszky-kúria a Nagytétényi út 24–26. alatt található. A fővárosi településrendezési dokumentáció szerint a klasszicista kúria 1830 körül épült, és hozzá közel 10 000 négyzetméteres pincerendszer kapcsolódik. Ez önmagában tekintélyes méret, de csak egy szelete annak a sokkal nagyobb föld alatti hálózatnak, amely Budafok alatt alakult ki.
A pincék létrejöttét alapvetően meghatározta a környék geológiája. Budafok régi neve, Promontor, szorosan összefonódott a szőlővel, borral és a kőfejtéssel. A könnyen megmunkálható mészkő kitermelése során hatalmas föld alatti üregek keletkeztek. Amikor egy-egy területen befejeződött a kő kitermelése, a visszamaradt járatok új értéket kaptak: borospincékként és raktárakként kiválóan használhatók voltak.
Ez magyarázza a Záborszky Pincerendszer egyik legérdekesebb tulajdonságát is. Nem egyszerűen egy ház alatt kialakított hagyományos borospincéről beszélünk. A járatok története összekapcsolódik a kőbányászattal, Budafok borászati fejlődésével, a nagyüzemi bortárolással és a környék több történelmi korszakával.
A teljes budafoki pincevilág méretéről különböző számokkal találkozhatunk. A turisztikai és helytörténeti anyagokban gyakran 100–120 kilométer körüli pincehálózatot említenek. Itt található a Sörház utcai óvóhely is.
A felszínen álló kúria ezért csak a történet egyik fele. Az igazán érdekes világ a talpunk alatt kezdődik. A járatok falain és kialakításán keresztül több korszak nyomait lehet értelmezni: a kőkitermeléstől a bor tárolásán át egészen a modern turisztikai hasznosításig.
A következő fejezetben ezért visszamegyünk a kezdetekhez. Megnézzük, hogyan jöttek létre Budafok hatalmas föld alatti üregei, milyen követ bányásztak itt, mikor kezdődhetett a kitermelés, és azt is megvizsgáljuk, mennyi igazság van abban a gyakran ismételt állításban, hogy a pincék története egészen a római korig vezethető vissza.
Hogyan jöhetett létre Budafok alatt ekkora föld alatti világ? A válaszhoz először félre kell tenni a boroshordókat. A Záborszky Pincerendszer és a budafoki pincék történetének egyik kulcsa ugyanis a kőbányászat. A borászok jelentős részben már meglévő vagy tovább bővített föld alatti tereknek találtak új funkciót.
A történet geológiai értelemben több millió évvel ezelőtt kezdődött. A Tétényi-fennsíkot vastag, úgynevezett szarmata mészkő építi fel. Mednyánszky Miklós kutatása szerint ez a fehéres-sárgás kőzet jellemzően 5–10 méter vastag rétegeket alkot a térségben.
Ez a kőzet viszonylag könnyen fejthető és faragható. Építőanyagként értékes volt, ezért a Budafok és Tétény környéki kőbányászat fejlődésével egyre nagyobb üregek keletkeztek.
A kitermelésnek volt egy különösen érdekes módszere. A fennsíkon úgynevezett mélyudvarokat alakítottak ki: felülről lefelé fejtették a követ, majd a sokszor tíz méternél is mélyebb udvarok oldalából vízszintes vágatokat indítottak. Ahogy a bányászok követték a jó minőségű kőréteget, egyre hosszabb járatok és nagyobb termek születtek.
Ezek az üregek jelentették a későbbi pincevilág egyik alapját.
Itt érkezünk el a Záborszky Pincerendszer történetének egyik izgalmas kérdéséhez. Több helyi ismertető szerint már a római korban fejtettek követ Budafok környékén. A Záborszky Pincét bemutató anyagok egyenesen a rómaiakhoz kötik a pincerendszer kezdetét, és a kőkitermelést utak, táborok és más építmények építésével hozzák kapcsolatba.
Ezt azonban érdemes óvatosabban megfogalmazni.
A római kori szőlőkultúrának és a térség római használatának van történeti alapja, és egy BME-s városépítészeti tanulmány szintén római korban megkezdett kőbányászatról ír. Ebből viszont még nem következik, hogy a ma látható Záborszky-járatok konkrét szakaszait római bányászok vájták ki. Ehhez az egyes járatok régészeti vagy építéstörténeti datálására lenne szükség.
Ez fontos különbség. Egy pincekutatásnál könnyű egy több évszázados helyi hagyományt konkrét járatszakasz koraként továbbadni, pedig a kettő nem feltétlenül ugyanaz.
A ma ismert budafoki föld alatti világ kialakulásában sokkal jobban dokumentálható a 18–19. századi kőfejtés szerepe. Promontorban a szőlőművelés mellett a kőbányászat is fontos megélhetési forrássá vált. A helyi történeti összefoglaló szerint a 18. században betelepülő német szőlőgazdák idején mindkét tevékenység virágzott.
A 19. század második felében pedig Budapest gyors növekedése óriási mennyiségű építőkövet igényelt. Mednyánszky szerint a budafok- tétényi pincék százainak és a közel száz kilométeres föld alatti rendszer jelentős részének kialakulása ehhez az időszakhoz kapcsolható. Budafoki és tétényi követ több jelentős fővárosi építkezéshez is felhasználtak.
A folyamat különlegessége az volt, hogy a kő kibányászása után maga az üreg is értékké vált.
Odakint változott az időjárás, a föld alatt viszont egyenletes hőmérséklet és magas páratartalom uralkodott. A Törley történeti összefoglalója 12–14 °C körüli pincehőmérsékletet említ. Ez kiváló környezetet teremtett a bor tárolásához és később a pezsgő érleléséhez.
Így történt Budafokon valami, ami pincekutatói szemmel különösen érdekes: egy ipari melléktermékből új infrastruktúra született. A kőbánya járatából borospince, raktár, helyenként lakótér lett, majd egyes pincék később ismét teljesen más funkciót kaptak.
A Záborszky Pincerendszer történetében ezen a ponton válik igazán fontossá, hogy külön kezeljük a föld alatti járatok korát és a fölöttük álló kúria történetét. A pince egyes részei korábbi kőfejtésekhez kapcsolódhatnak, míg a ma ismert Záborszky-kúria a XIX. század első felének emléke. Vagyis a felszíni épület és az alatta húzódó pincevilág nem feltétlenül egyszerre született.
A mai Nagytétényi út 24–26. alatt található épületegyüttest a főváros örökségvédelmi dokumentációja Záborszky-kúriaként tartja számon. A forrás szerint az épület 1830 körül épült klasszicista stílusban, és műemléki védelem alatt áll.
A helyszín akkoriban még egészen más képet mutatott. Budafokot Promontornak nevezték, a környék életét pedig a szőlőművelés, a borászat és a kőfejtés határozta meg. A kúriák, présházak és pincék nem pusztán lakóépületek voltak: egy működő gazdaság központját alkották.
A Záborszky-kúria esetében különösen érdekes, ami az épület alatt található.
A fővárosi dokumentáció közel 8600 négyzetméteres pincerendszert említ a kúriához kapcsolódóan. Ez nagyjából másfél szabványos futballpályányi alapterület. Már ebből is látható, hogy itt messze többről beszélünk egy hagyományos családi borospincénél.
A pince történetében a Záborszky család neve meghatározóvá vált, olyannyira, hogy napjainkban már magát a pincerendszert és a hozzá kapcsolódó látogatóhelyet is erről a névről ismerjük.
Itt azonban kutatóként érdemes óvatosnak lenni. A különböző turisztikai ismertetők hajlamosak a kúria, a régi kőbánya, a borospince és a teljes budafoki pincevilág történetét egyetlen folytonos történetté összemosni. A Záborszky Pincerendszer ma látható formája több korszak eredménye. Egyes terek eredetileg kőkitermelés során keletkezhettek, majd ezeket pinceként hasznosították, bővítették és az új igényekhez alakították.
Ez magyarázza azt is, miért találunk Budafokon olyan föld alatti tereket, amelyek arányaikban sokkal inkább bányajáratra vagy csarnokra emlékeztetnek, mint hagyományos borospincére.
A történet modern fejezete legalább ennyire érdekes. A hosszú használat és az épületegyüttes változó funkciói után komoly helyreállításra volt szükség. A kúria és a hozzá tartozó pincék megmentése végül olyan jelentőségűnek bizonyult, hogy Záborszky Gyula 2010-ben Podmaniczky-díjat kapott a Záborszky-kúria és pincerendszer helyreállításáért, illetve a helyi kulturális örökség megőrzéséért. Budafok-Tétény – Podmaniczky-díj a helyreállításért
A helyreállításnak köszönhetően a pince nem egyszerűen fennmaradt. Új funkciót kapott, miközben számos történeti elemét sikerült megőrizni. Ma a látogató olyan föld alatti tereken járhat, amelyekben a kőbányászat, a budafoki borkultúra és az ipari múlt nyomai egymás mellett jelennek meg.
És itt következik történetünk következő nagy fordulata.
A 19. század végére Budafok pincéinek értéke már messze túlmutatott azon, hogy bort tároljanak bennük. Hatalmas hordók, kereskedőházak, pezsgőgyárak és egy különleges föld alatti logisztikai rendszer jelent meg. Budafok lassan Magyarország egyik legfontosabb borászati központjává vált.
Ha ma belépünk a Záborszky Pincerendszer nagyobb termeibe, könnyű azt gondolni, hogy ezeket a tereket eleve bor tárolására alakították ki. A valóság érdekesebb. A korábbi kőfejtésekből megmaradt üregek olyan adottságokkal rendelkeztek, amelyek szinte kínálták magukat a borászati hasznosításra: egyenletes hőmérséklet, magas páratartalom, nagy tárolókapacitás és a felszíni időjárástól védett környezet.
A budafoki pincékben jellemzően 12–14 °C körüli hőmérséklet, és 83% páratartalom alakult ki. Ez különösen kedvező volt a borok tárolásához, később pedig a pezsgők érleléséhez is.
A 19. század második felében Budafok helyzete tovább javult. Közel feküdt Budapesthez és a Dunához, miközben vasúti kapcsolatai is fejlődtek. A pince tehát már nem csupán a helyben megtermelt bor tárolására szolgált. Egyre nagyobb kereskedelmi mennyiségű bort lehetett itt fogadni, kezelni, érlelni és továbbítani vízen is.
Ennek hatására a föld alatt valóságos borászati infrastruktúra alakult ki.
1901- dől a Magyar Királyi pincemesteri tanfolyamokat is itt tartották. A teljes folyamat a pincékben zajlott.
1906- 1927 között készült a Szent István hordó, melyet Hohl Lipót kádármester készített az 54000 l űrtartalmú hatalmas hordót.
A folyamat legismertebb szereplője kétségtelenül Törley József volt. Pezsgőgyárát 1882-ben telepítette Budafokra. A választásban komoly szerepet játszottak a helyi adottságok: a mészkőbe vájt pincék megfelelő környezetet biztosítottak a pezsgők érleléséhez.
A Törley történetét bemutató hungarikum-dokumentáció szerint a budafoki pincék állandó, körülbelül 12–14 °C-os hőmérséklete kifejezetten kedvezett a pezsgőgyártásnak. Törley pezsgő – Hungarikum dokumentáció
Pincekutatóként itt érdemes elfelejteni a romantikus képet, amelyben néhány fahordó sorakozik egy boltíves helyiségben. A nagy budafoki pincészetek esetében ipari méretű föld alatti gazdaságról beszélhetünk.
Nagy hordók, ászokterek, palacktárolók és összekötő járatok kaptak helyet a föld alatt. A szélesebb pinceágakon embereket, hordókat és különféle eszközöket kellett mozgatni. A járatok kialakítása ezért gyakran elárulja, hogy az adott szakaszt milyen feladatra használták.
A Záborszky-pince mai hordókiállítása ennek a korszaknak különösen látványos emléke. A hatalmas fahordók mellett állva sokkal könnyebb érzékelni, milyen léptékű volt egykor a budafoki borgazdaság.
A cement hordókat Bolzano találta ki, De ezekben csak rövid ideig lehetett tárolni a bort minőségromlás nélkül, így ezek csak tranzit hordók voltak.
Itt a ma is álló fa Ászokhordóban tárolták, de voltak már kicsempézett bortárolók is.
A 19. század végére és a 20. század elejére Budafok neve már szorosan összekapcsolódott a magyar borkereskedelemmel és pezsgőgyártással. Egymás után jelentek meg a borászati vállalkozások, kereskedőházak és feldolgozóüzemek.
Érdekes módon ehhez a filoxéravész is hozzájárult. A járvány a budai és promontori szőlőket súlyosan károsította, így a helyi szőlőtermesztés jelentősége visszaesett. A már kiépült pincék azonban megmaradtak. Budafok szerepe fokozatosan átalakult: a helyben termelt szőlő feldolgozása mellett egyre fontosabb lett a más magyar borvidékekről érkező bor feldolgozása, tárolása és kereskedelme.
Ez a változás magyarázza, hogyan maradhatott rendkívül értékes a pincehálózat akkor is, amikor a környező szőlők egy része eltűnt.
Ha a budafoki pincehálózatot térképen látnánk, hamar feltűnne, hogy nem egyetlen óriási, összefüggő pincéről van szó. Különböző korú és tulajdonú pinceágak, termek és rendszerek alakultak ki, amelyek közül egyeseket összekötöttek, mások egymástól elkülönültek.
Ezért félrevezető például azt mondani, hogy valaki „bejárta a 100 kilométeres budafoki pincét”. A gyakran idézett hosszadat a tágabb budafoki pincevilágra vonatkozik, nem egyetlen szabadon végigjárható alagútra.
A Záborszky Pincerendszer ennek a föld alatti örökségnek egy különleges, ma is értelmezhető részét őrzi.
A következő korszak azonban egészen más feladat elé állította ezeket a járatokat. Amikor Budapestet elérték a második világháború légitámadásai, a vastag mészkőréteg alatt fekvő hatalmas pincék már nemcsak bort védhettek.
A Záborszky Pincerendszer kapcsán az egyik legizgalmasabb kérdés, hogy használták-e óvóhelyként a második világháborúban. Elsőre kézenfekvőnek tűnik: vastag mészkőréteg, nagy föld alatti termek, több járat és Budapest bombázása. A kutatásnál azonban külön kell választanunk két állítást: Budafok pincéiben bizonyíthatóan kerestek menedéket civilek, de a Záborszky-pince konkrét, hivatalos légoltalmi szerepét jóval nehezebb dokumentálni.
Budapest első nagy amerikai légitámadása 1944. április 3-án történt. A támadások után már másnap megkezdődtek a Budapestet és környékét érintő kiürítési intézkedések. A korabeli rendelkezésekben Budafokot is külön megnevezték azok között a települések között, amelyek lakosságának egy részét vidéken kívánták elhelyezni.
Budafok helyzete azért is különleges volt, mert a környéken ipari és közlekedési célpontok feküdtek, a közelben pedig ott volt Csepel hatalmas hadiipari területe.
A légiriadók alatt azonban adódott egy kézenfekvő lehetőség: lemenni a pincékbe.
Budafok alatt ekkor már rengeteg, mészkőbe vájt pince és egykori bányajárat húzódott. Sok helyen több méternyi kőzet választotta el az embereket a felszíntől. Egy ilyen pince lényegesen jobb menedéknek tűnhetett, mint egy könnyűszerkezetes felszíni épület.
Erre Budafokon konkrét példát is ismerünk.
A Komáromi út 82. alatti pince eredetileg nem katonai bunkernek épült. A hely történetét feldolgozó kiállítás szerint azonban 1944–45-ben a környék lakói más budafoki borospincékhez hasonlóan itt kerestek menedéket Budapest ostroma idején. A pincét csak később alakították át komolyabb légoltalmi, majd hidegháborús védelmi létesítménnyé.
Ez nagyon fontos párhuzam a Záborszky-pince vizsgálatához.
Egy pince attól még szolgálhatott menedékül, hogy eredetileg egyáltalán nem óvóhelynek építették.
A korszak légoltalmi rendszere ezt a gondolkodást hivatalosan is ismerte. Létezett az úgynevezett RH, vagyis „Régi Ház” szükségóvóhely kategória, amelynél pincét vagy alagsori helyiséget alakítottak át védelmi célra. Megerősíthették a födémet, lezárhatták a veszélyes nyílásokat, illetve szükség szerint vészkijáratot és gázvédelmi megoldásokat alakíthattak ki.
A jelenleg könnyen hozzáférhető történeti források alapján nem állíthatjuk ugyanolyan bizonyossággal, hogy a Záborszky Pincerendszer hivatalosan kijelölt és kiépített második világháborús légoltalmi óvóhely volt, mint ahogyan például egy dokumentált légópincéről tehetnénk.
Ez azonban nem bizonyítja az ellenkezőjét sem.
A pince mérete és fekvése alapján teljesen életszerű, hogy a háborús időszakban emberek menedékként használhatták. Ennek bizonyításához azonban korabeli légoltalmi térkép, óvóhelyjegyzék, építési dokumentáció, visszaemlékezés vagy helyszínen fennmaradt, egyértelműen datálható légoltalmi átalakítás lenne szükséges.
Remek példa a budafoki Sörház utcai óvóhely. Az egykori borospince járatait később atombiztos óvóhellyé alakították, légtechnikai és egyéb gépészeti berendezésekkel.
Vagyis ha ma egy budafoki pincében óvóhelyi berendezést találunk, abból még nem következik automatikusan, hogy az 1944-ben is ott volt.
Próbáljuk elképzelni Budafokot 1944-ben. Megszólalnak a szirénák. Az emberek összeszedik a legfontosabb holmikat, majd elindulnak a pince felé. Odalent hordók, nyirkos mészkőfalak és gyenge világítás fogadja őket.
A felszínen repülőgépek közelednek.
A pincében pedig várnak.
A budafoki pincék háborús jelentőségének talán éppen ez a legemberibb része. A bortárolásra és korábban kőkitermelésre használt föld alatti terek egyik napról a másikra életvédelmi jelentőséget kaphattak.
Azt tehát megalapozottan kijelenthetjük, hogy Budafok pincevilága szerepet játszott a lakosság védelmében. Azt viszont, hogy a Záborszky Pincerendszer pontosan mely járataiban, hány ember és milyen szervezett keretek között keresett menedéket, további levéltári kutatással érdemes tisztázni.
A Záborszky Pincerendszer látogatható részei alapján könnyű azt képzelni, hogy pontosan látjuk, milyen a föld alatti hálózat. A budafoki pincék kutatásánál azonban hamar kiderül, hogy a mai állapot csak egy pillanatfelvétel. Egyes járatok funkciója megváltozott, más szakaszokat lezártak vagy átalakítottak, és a különböző pincék közötti egykori kapcsolatokról sem mindig maradt fenn pontos dokumentáció.
Ha egy régi budafoki pincében falazott járatvéget találunk, azonnal adódik a kérdés: mi lehet mögötte?
A válasz sokszor kevésbé titokzatos, mint amilyennek elsőre tűnik.
Egy járatot lezárhattak tulajdonhatár miatt, statikai problémák következtében, funkcióváltáskor vagy biztonsági okból. Előfordulhatott az is, hogy két korábban kapcsolatban álló pinceterület később külön tulajdonba került, és az átjárót egyszerűen megszüntették.
Más esetben omlás vagy kőzetmozgás tehetett használhatatlanná egy szakaszt.
Budafokon ez különösen fontos kérdés. A kiterjedt pince- és üregrendszerek állékonysága hosszú ideje városüzemeltetési probléma, ezért egy lezárt járatot sem szabad automatikusan „titkos alagútként” értelmezni.
Pincekutatáskor én először mindig az átépítések nyomait keresném.
Másképp néz ki az eredeti mészkőfelület, egy 19. századi téglafal, egy későbbi ipari átalakítás és egy modern biztonsági lezárás. Ugyanez igaz az ajtónyílásokra, szellőzőkre és elektromos vezetékek rögzítési pontjaira is.
Különösen érdekesek az olyan helyek, ahol egy nagyobb, szabálytalan kőfejtő térből keskenyebb, szabályosan kialakított pinceág indul. Ez arra utalhat, hogy az eredeti bányaüreget később tudatosan továbbépítették vagy új funkcióhoz igazították.
A mennyezetet is érdemes figyelni. A szerszámnyomok, eltérő fejtési felületek és utólagos megerősítések segítségével elkülöníthetők egymástól az egyes építési periódusok.
A régi pincék kutatásánál a felszínt sem szabad kihagyni. Egy apró akna, rács vagy falazott nyílás odalent sokszor egy felszíni szellőzőhöz vagy egykori lejárathoz kapcsolódik.
A bortároláshoz szükség volt megfelelő légcserére, később pedig az ipari használat újabb szellőzőrendszereket igényelhetett. Ha valamelyik pinceterületet légoltalmi célokra alakították át, a szellőzés még fontosabbá vált.
Éppen ezért egy szellőzőcsatorna önmagában nem bizonyít óvóhelyi funkciót. A szerkezet korát és kialakítását is meg kell vizsgálni.
A budafoki pincevilággal kapcsolatban rengeteg történet kering hosszú, elfalazott alagutakról. Ezek között lehetnek valós egykori összeköttetések is, de minden konkrét állítást térképpel vagy helyszíni bizonyítékkal kell ellenőrizni.
Különösen óvatos lennék azokkal a történetekkel, amelyek szerint a Záborszky Pincerendszerből kilométereken keresztül szabadon el lehetett jutni Budafok távoli pincéibe.
A legértékesebb források ezért a régi bányatérképek, pincealaprajzok, kataszteri térképek és építési dokumentumoklennének. Ezeket a helyszíni felméréssel összevetve lehetne megállapítani, mely járatok maradtak fenn, melyeket falaztak el, és melyek tűntek el teljesen.
A következő nagy változás a második világháború után következett. 1948-ban létrejött a Budafoki Állami Pincegazdaság, és a korábban magántulajdonban működő borászati infrastruktúra jelentős része egy egészen más gazdasági rendszerbe került.
Ekkor a budafoki föld alatti világ történetének új, nagyüzemi korszaka kezdődött.
A második világháború után Budafok pincevilágának történetében új korszak kezdődött. A korábbi magánpincészetekre, kereskedőházakra és családi vállalkozásokra épülő rendszer fokozatosan állami irányítás alá került. A Záborszky Pincerendszer történetét is ebben a nagyobb budafoki átalakulásban érdemes vizsgálni.
A kommunista hatalomátvételt követő államosítás a borágazatot is alapjaiban alakította át. 1948-ban létrehozták a Budafoki Állami Pincegazdaságot, amely a következő évtizedekben a magyar boripar egyik meghatározó állami szereplőjévé vált.
Budafok ehhez ideális központot kínált. A föld alatt már rendelkezésre álltak a hatalmas tárolóterek, miközben a felszínen kiépült a feldolgozáshoz és szállításhoz szükséges infrastruktúra.
A korábbi pincevilág így új értelmet kapott. A századok alatt kialakult járatok egy központosított boripari rendszer részévé váltak.
Ez jóval nagyobb változást jelentett annál, mint hogy más név került a pince bejáratára.
A hagyományos pincészet működésének középpontjában rendszerint egy család vagy kereskedő állt. Az állami rendszerben ezzel szemben óriási mennyiségű bor egységes kezelése, tárolása és értékesítése vált elsődlegessé.
Budafokra az ország különböző borvidékeiről érkezhetett bor. A föld alatti terekben nagy tárolókapacitást lehetett kialakítani, és a korábbi pincéket az ipari termelés igényeihez igazították.
Pincekutatóként ez azért érdekes, mert az ilyen korszakváltásnak fizikai nyomai is maradnak. Ha egy régi járatban betonozott felületeket, ipari csővezetékek rögzítési pontjait, elektromos berendezések helyét, újabb falazásokat vagy nagyméretű tartályokhoz igazított tereket látunk, azok sokszor jóval fiatalabbak az eredeti pinceüregnél.
Egy 19. századi pince belsejében tehát könnyen találhatunk 20. századi ipari réteget.
Az állami borgazdaság számára Budafok egyik legnagyobb értéke éppen a pincekapacitás volt. A természetes kőzet által biztosított viszonylag egyenletes hőmérséklet mellett a nagy föld alatti terek lehetővé tették, hogy jelentős mennyiségű bort tároljanak egy helyen.
A régi fahordók mellett idővel egyre nagyobb szerepet kaptak a korszerűbb tárolási módszerek és tartályok.
Ez azonban nem jelentette a történelmi hordók azonnali eltűnését. A budafoki pincevilág egyik különlegessége, hogy a hagyományos borászati technika és a szocialista nagyüzemi infrastruktúra nyomai sok helyen egymásra rakódtak.
A Záborszky-pince mai muzeális hordósora éppen ezért több egyszerű látványosságnál. Segít érzékeltetni azt a technológiai világot, amelyből a modern boripar kinőtt.
A szocialista időszakban Budafok szerepe már régen nem korlátozódott a környék szőlőire. A városrész országos borászati feldolgozó- és kereskedelmi központként működött.
Ez alapvetően megváltoztatta a pince fogalmát is.
A föld alatti járat többé nem csupán olyan hely volt, ahol a gazda néhány hordó saját bort tartott. Egy nagyobb pinceág már egy ipari folyamat részeként működhetett, ahol az anyagmozgatás, a tárolás, a szellőzés, a világítás és a higiénia egyaránt fontos szerepet kapott.
Összesen félmillió hektoliter bort tároltak itt, a kb 8600 nm pincében.
A korszak történetének kutatásakor azonban ismét érdemes különválasztani Budafok teljes állami boriparát és a konkrét Záborszky-pince használatát. Nem minden, az Állami Pincegazdaságról ismert adat vonatkoztatható automatikusan minden budafoki pinceágra.
Mi történik egy több korszak emlékeit őrző pincével, amikor megszűnik az eredeti ipari szerepe? A Záborszky Pincerendszer esetében szerencsés irányt vett a történet: a járatok egy részét nem egyszerűen lezárták, hanem Budafok borászati múltját bemutató kulturális és turisztikai térré alakították.
A Záborszky-kúria és a hozzá kapcsolódó pincerendszer helyreállítása hosszú folyamat volt. Ennek jelentőségét jól mutatja, hogy Záborszky Gyula 2010-ben Podmaniczky-díjat kapott az épületegyüttes és a pincerendszer helyreállításáért, valamint a helyi kulturális örökség megőrzéséért.
Ez azért fontos, mert egy ilyen pince megmentése egészen más feladat, mint egy felszíni műemlék felújítása. Figyelni kell a kőzet és a falazatok állapotára, a nedvességre, a szellőzésre, a biztonságos közlekedésre, miközben az eredeti térélményből is minél többet célszerű megőrizni. Budafok-Tétény – a Záborszky-kúria helyreállítása
A helyreállított pincerendszer egyik különleges kezdeményezése a Borváros lett. Az ötlet lényege, hogy a látogató ne egyszerűen végigsétáljon néhány üres pinceágon, hanem közben képet kapjon a magyar borkultúráról és Budafok egykori pinceéletéről.
A Záborszky-pince egyik leglátványosabb eleme a muzeális hordógyűjtemény. A nagy méretű, faragott hordók különösen jól érzékeltetik, milyen léptékű volt egykor a bortárolás.
Ezeknél nemcsak a méret érdekes.
Érdemes közelről megnézni a dongákat, az abroncsokat, a faragásokat és a hordófenekeken található jelzéseket. Egy-egy felirat vagy évszám segítségével akár az adott hordó történetének egy része is rekonstruálható.
A hordó így ipartörténeti dokumentummá válik.
A föld alatti térben a borászat mellett a régi mesterségek világát is bemutatták. Ez logikusan kapcsolódik Budafok történetéhez, hiszen a szőlő és bor körül egész szakmai világ alakult ki: kádárok, vincellérek, pincemesterek, fuvarosok és kereskedők munkája kapcsolódott egymáshoz.
A pince egyik szokatlan helyszíne a Pestiskápolna. Már maga az elnevezés is megállítja az embert egy pillanatra. A föld alatti kápolna jól mutatja, hogy a pincerendszer mai funkciója messze túlmutat a hagyományos bortároláson.
A járatok így kulturális térré alakultak anélkül, hogy teljesen elvesztették volna pincejellegüket.
A legjobb hír a pincekutatás iránt érdeklődőknek, hogy a helyszín napjainkban is bekerül Budafok-Tétény pinceprogramjaiba, de tudni kell, hogy több ember magántulajdonában áll.
A 2026-os Pincejárat programjában például vezetett Záborszky-pincesétát is meghirdettek. A programleírás mintegy 70 perces vezetett bejárást jelzett. Ez azért jó megoldás, mert egy ekkora és történelmileg rétegzett pincében vezetővel sokkal több részlet válik érthetővé, mint egy egyszerű séta során. Budafok-Tétény Pincejárat program
