Hogyan lehetett hónapokon át harcolni olyan magasságban, ahol már egy egyszerű gyaloglás is komoly erőfeszítést kíván? Hogyan jutott fel az élelem, a lőszer és az építőanyag a sziklák közé? És miért érte meg katonák százait vezényelni az olaszországi Marmolada fagyos magaslataira? A Punta Serauta Forcella üregrendszer történetének megértéséhez először ezeket a kérdéseket kell megválaszolnunk.
A Marmolada a Dolomitok legmagasabb hegytömbje. Legmagasabb pontja, a Punta Penia 3343 méter fölé emelkedik, míg Forcella Serauta körülbelül 2875 méteres magasságban található. A környék 1915-ben, Olaszország hadba lépése után az olasz és az Osztrák–Magyar Monarchia csapatai közötti frontvonal részévé vált.
1915 folyamán a Marmolada magasabb részei még nem tartoztak a front legintenzívebb szakaszai közé. A helyzet 1916 tavaszán változott meg. Az osztrák–magyar alakulatok több stratégiai pontot elfoglaltak, köztük Forcella Marmoladát, Punta Rocca környékét és Forcella Vu állását. Az olasz hadvezetés számára világossá vált, hogy Serauta birtoklása alapvető fontosságú a gleccser keleti részének ellenőrzéséhez.
Ha a terepet térképen nézzük, gyorsan érthetővé válik a hely jelentősége. A Serauta-gerincről az olasz katonák megfigyelhették a Marmolada gleccserének jelentős részét, valamint tűz alatt tarthatták az azon mozgó ellenséges csapatokat és utánpótlási útvonalakat.
Ez komoly problémát okozott az osztrák–magyar hadvezetésnek. A nyílt gleccseren haladó katonák, teherhordók és szállítmányok messziről látható célpontot jelentettek. Részben erre a helyzetre adott különleges választ később a gleccser mélyén kialakított Eisstadt, vagyis Jégváros.
Az olaszok más módszert választottak. A Serauta sziklás tömegét használták természetes erődként. Kőbe vájt járatokat alakítottak ki, a felszínen pedig lövészárkokkal és megerősített állásokkal egészítették ki a rendszert. Egy tudományos feldolgozás találóan egy üregrendszerből kialakított, lövészárokkal körülvett erődként írja le a Serauta olasz állásait.
A Punta Serauta Forcella üregrendszer egyik legérdekesebb sajátossága éppen a környezet. Itt közel 3000 méteres magasságban kellett katonai infrastruktúrát létrehozni.
A katonáknak egyszerre kellett számolniuk:
A korabeli harcok során –40 °C körüli hőmérsékleteket is feljegyeztek. A Forcella Serauta birtoklásáért 1916 áprilisában folytatott küzdelemben az időjárás közvetlenül meghatározta, hogy egy-egy katonai művelet egyáltalán végrehajtható volt-e.
Ezért Punta Serautát egyszerűen „bunkernek” nevezni félrevezető lenne. Sokkal inkább magashegyi erődített állásrendszerről beszélhetünk, ahol a természetes sziklaüregek, mesterséges járatok, fedezékek, megfigyelőpontok és felszíni állások egymást kiegészítve működtek.
Bunkerkutatói szemmel éppen ez teszi különlegessé a helyet. Nem egy klasszikus betonbunker várja a kutatót, hanem egy teljes hegyoldal, amelyet a katonák a hadviselés igényeihez alakítottak.
A következő fejezetben eljutunk 1916. április 30-ig, amikor az olasz alpesi és gyalogos alakulatok támadása végleg megváltoztatta a Marmolada ezen részének történetét.
1916 áprilisában a Marmolada már egészen más hely volt, mint egy évvel korábban. Az osztrák–magyar csapatok megszállták a hegység több kulcsfontosságú pontját, köztük Forcella Marmoladát, Punta Peniát, Punta Roccát, Sass delle Undicit, Sass delle Dodicit és Forcella Vut. Az olaszok számára egyre sürgetőbbé vált, hogy megszerezzék Punta Serauta térségét. Aki ugyanis innen figyelte a gleccsert, jelentős előnyt szerzett az ellenséges mozgások és utánpótlási útvonalak ellenőrzésében.
A Punta Serauta Forcella üregrendszer történetének egyik kulcsdátuma 1916. április 8. Ekkor a Val Cordevole alpesi zászlóalj tizenkét katonája elfoglalta Forcella Serautát. Másnap a 51. „Alpi” gyalogezred katonái váltották fel őket.
Az osztrák–magyar csapatok gyorsan észrevették az olasz jelenlétet. Április 13-án ellentámadást indítottak, és visszafoglalták a hágót. Az olasz katonák az Antermoia-völgy irányába húzódtak vissza.
Ez azonban csak a harc kezdete volt.
A következő bő két hétben Forcella Serauta többször gazdát cserélt. Az olaszok újabb támadásokat indítottak, az osztrák–magyar csapatok pedig megpróbálták megtartani vagy visszaszerezni az állást. Mindeközben az időjárás olyan szélsőséges volt, hogy időnként –40 °C körüli hőmérsékletet mértek.
Ilyen körülmények között már az állások megközelítése is veszélyes vállalkozásnak számított. A hóviharok és a hideg közvetlenül meghatározták, mikor lehetett támadást indítani.
A fordulópont 1916. április 30-án következett el.
Az olaszok összehangolt támadást hajtottak végre. A Belluno és Val Cordevole alpesi zászlóaljak katonái, valamint az 51. gyalogezred emberei vettek részt a műveletben. A támadás végére Forcella Serauta olasz kézre került. A Marmolada Grande Guerra történeti összefoglalója szerint a 7. Alpini és az 51. gyalogezred katonái frontális támadással foglalták el a 2875 méteren fekvő osztrák–magyar állást.
Ez volt az a pillanat, amely lehetővé tette a későbbi Punta Serauta erődrendszer kialakítását.
Az olaszoknak azonban nem volt elég elfoglalniuk a hágót. Meg is kellett tartaniuk.
A megszerzett területet ezért fokozatosan megerősítették. A sziklás hegyoldal természetes védelmét mesterséges fedezékekkel, járatokkal és katonai állásokkal egészítették ki. Az utánpótlás biztosítására kötélpályát is létesítettek. A Serauta magasabb pontjairól közben ellenőrizni lehetett a gleccser jelentős részét.
A Punta Seraután kiépített olasz állásokból a katonák megfigyelhették az osztrák–magyar mozgást a gleccseren. Ez komoly problémát jelentett az ellenfélnek, mert a magashegyi állások utánpótlását részben olyan területen kellett mozgatni, amelyet az olaszok figyelhettek és tűz alatt tarthattak.
Az osztrák–magyar hadvezetésnek ezért olyan megoldásra volt szüksége, amely elrejti az embereket és az utánpótlást.
A válasz egészen rendkívüli lett: a gleccser belseje.
1916–1917 folyamán a Marmolada jegében járatokból, szállásokból és raktárakból álló rendszert alakítottak ki. Megszületett az Eisstadt, vagyis a Jégváros, amely részben éppen a Serauta felől érkező olasz megfigyelés és tűz elleni védelem miatt vált fontossá.
Mit tesz egy hadsereg, ha egy közel 3000 méter magas sziklagerincet hónapokon keresztül meg kell tartania? Punta Seraután az olasz katonák kézenfekvő, mégis rendkívül munkaigényes megoldást választottak: magát a hegyet alakították erőddé. A Forcella Serauta 1916. április 30-i elfoglalását követően barlangokat, állásokat, lövészárkokat és közlekedőjáratokat építettek ki a sziklatömbben. A Veneto régió első világháborús adatbázisa ma is fortilizio italiano in galleria, vagyis alagutakkal kialakított olasz erődként tartja számon a területet.
A Punta Serauta Forcella üregrendszer tehát eltér attól, amit egy huszadik századi betonbunkerről elképzelünk. Itt a vastag sziklafal jelentette a védelmet. A katonák a természetes üregeket kibővítették, új járatokat vájtak, a szabadban pedig lövészárkokkal és fedezett közlekedőkkel kapcsolták össze a fontosabb pontokat.
A munkát már önmagában a helyszín is rendkívül nehézzé tette. Minden szerszámot, faanyagot, fémet, robbanóanyagot, élelmet és felszerelést fel kellett juttatni a magashegyi állásokhoz.
A Serauta kiépítése ezért fokozatosan történt. Az eredmény egy olyan összetett katonai rendszer lett, amelyben megtalálhatók voltak:
Ezeknek jelentős része nem pusztán történeti leírásokból ismert. Több helyiség és állás ma is felismerhető, illetve látogatható. A Veneto hivatalos első világháborús adatbázisa külön említi a megfigyelőket, barakkokat, parancsnoki pontokat, fedezékeket, raktárakat, kötélpálya-állomásokat és az egészségügyi helyiséget.
A rendszer kialakításakor két igényt kellett összehangolni. A katonákat és az utánpótlást védeni kellett az ellenséges tűztől, ugyanakkor szükség volt olyan nyitott vagy részben nyitott állásokra is, ahonnan megfigyelhették a gleccsert.
Ezért találunk egymás mellett mélyebb sziklaüregeket, keskeny közlekedőket és olyan megfigyelőpontokat, amelyek közvetlenül a meredek hegyoldalra nyílnak.
Különösen érdekes az úgynevezett „Pulpito nel cielo”, vagyis „szószék az égben”. A sziklák között vezető biztosított szakaszon elérhető pont 360 fokos kilátást kínál a Marmolada térségére. Ma látványosság, száz évvel ezelőtt azonban az ilyen magaslati pontok katonai megfigyelésre kínáltak kiváló lehetőséget. A hivatalos emlékhely leírása szerint a történelmi útvonal ma is barlangok, állások, járatok és megfigyelőpontok között halad.
A Punta Serauta sziklái nemcsak az ellenséges lövedékek ellen jelentettek védelmet. A katonák számára legalább ennyire fontos volt, hogy valamennyire elbújhassanak a magashegyi időjárás elől.
Egy sziklába mélyített helyiség itt egyszerre lehetett bunker, szállás és menedék.
Ez magyarázza, miért fejlődött Serauta egyszerű frontállásból egyre összetettebb erődített területté. Az olasz katonák 1916 májusától 1917 novemberéig tartották ezeket az állásokat, miközben velük szemben az osztrák–magyar vonal Forcella V és Sasso delle Undici térségében húzódott.
A helyszínen járva ezért érdemes nem különálló „bunkereket” keresni. A sziklába vájt helyiségeket, járatokat, felszíni állásokat és közlekedőket egyetlen összefüggő magashegyi erőd részeiként kell értelmezni.
Ez a Punta Serauta egyik legfontosabb sajátossága.
Az osztrák–magyar oldalon a gleccser vált erőddé, Punta Seraután pedig a szikla.
Ha ma végighaladunk a Punta Serauta Forcella üregrendszer járatain, könnyű úgy tekinteni rájuk, mint egymástól független üregekre. Az első világháború idején azonban mindegyik helyiségnek pontos katonai feladata volt. A fennmaradt alaprajz legalább 18 számozott pontot jelöl: őrhelyet, megfigyelőket, géppuskaállást, több fedezéket, parancsnoki központot, lövegállást, kötélpálya-állomást, reflektorbarlangot, raktárt és egészségügyi helyiséget.
A rendszer egyik legfontosabb helyisége az 5-ös számmal jelölt Comando di Settore, vagyis szektorparancsnokság volt. Nem egyszerű fedezékről beszélünk. A nagyobb sziklaüregben működött a Serauta- gerinc parancsnoksága, itt kaptak helyet az irodák és a telefonállomás is.
Különösen érdekes, hogy egy 65 mm-es hegyi löveget is elhelyeztek benne. Ugyanilyen kaliberű ágyú került az egyik másik üregállásba, ahonnan Porta Vescovo osztrák–magyar állásai felé lehetett tüzelni.
A helyiség jól mutatja Punta Serauta valódi szerepét. Ez már jóval több volt néhány, katonák által kivájt menedéknél: önállóan működő magashegyi harcállás alakult ki.
A rendszer több megfigyelőponttal rendelkezett. A 12-es számú observatorio lőrésszerű nyílásain keresztül az osztrák–magyar állásokat figyelték.
A sziklák természetes védelmet adtak, miközben a megfelelő helyre kialakított nyílásokból ellenőrizni lehetett a környező magaslatokat és a gleccsert. Egyes fedezékekből Sasso delle Undici, illetve az osztrák–magyar Jégváros térsége is látható volt.
A 14-es állomás talán az egész rendszer egyik legfontosabb pontja volt.
Ide érkezett a völgyből:
A kötélpálya nélkül minden kilogrammnyi felszerelést embereknek kellett volna feljuttatniuk a meredek hegyoldalon. Az állomás ráadásul megfigyelőhelyként is szolgált: innen a gleccser és Punta Rocca irányát ellenőrizhették. Az egyik nyílásnál korabeli katonai felirat is fennmaradt, amelyet az 51. gyalogezred egyik hegyi szakaszának katonái készítettek.
Bunkerkutatói szempontból az egyik legérdekesebb helyiség a 15-ös reflektorüreg.
Ebben egy 75 centiméter átmérőjű fényszórót helyeztek el. Feladata az volt, hogy éjszaka megvilágítsa a gleccsert, és segítségével észrevegyék az osztrák–magyar katonákat, akik fegyvert, lőszert és más utánpótlást szállítottak állásaikhoz.
Képzeljük el a helyzetet: nappal a magasból figyelték a jeget, éjszaka pedig erős fényszóróval próbálták felderíteni az azon mozgó katonákat.
Ez is segít megérteni, miért vált létfontosságúvá az osztrák–magyar fél számára, hogy a felszín helyett egyre inkább a gleccser belsejében közlekedjen.
A 17-es üreg raktárként működött. Szerszámokat, élelmiszert, tűzifát és a magashegyi hadviseléshez szükséges különféle anyagokat tároltak benne.
Mellette különösen fontos szerepet töltött be a 18-as számú infirmary, vagyis egészségügyi állomás. A sebesültek itt kaphatták meg az első ellátást, mielőtt lehetőség nyílt volna elszállításukra. A helyiségben ma első világháborús egészségügyi tárgyak is láthatók, amelyek az Olasz Vöröskereszt veronai 5. mobilizációs központjához kapcsolódnak.
| Objektum | Eredeti feladata |
|---|---|
| Szektorparancsnokság | Irányítás, telefonkapcsolat, 65 mm-es löveg |
| Megfigyelőállás | Osztrák–magyar állások megfigyelése |
| Kötélpálya-állomás | Fegyver, lőszer és élelmiszer fogadása |
| Reflektorbarlang | A gleccser éjszakai megvilágítása |
| Raktár | Élelem, fa, szerszámok és felszerelés tárolása |
| Egészségügyi állomás | Sebesültek első ellátása |
A hivatalos történelmi útvonalon ma is látható többek között a parancsnoki barlang, a megfigyelőállás, az egykori egészségügyi helyiség és a kötélpálya állomása.
A Punta Serauta erődjét ezért érdemes egy apró, sziklába költöztetett katonai telepként elképzelni. Voltak benne emberek, fegyverek, kommunikáció, élelmiszerkészletek, egészségügyi ellátás és saját utánpótlási rendszer.
A szikla belsejében zajlott az élet, a nyílásokon túl pedig néhány száz méterre már az ellenség állásai kezdődtek.
Milyen lehetett egy teljes telet eltölteni közel 3000 méteres magasságban, egy nyirkos sziklaüregben? Punta Seraután a katonák számára az ellenséges tűz csak az egyik veszélyt jelentette. A hideg, a hó, a szél, a lavinák és az utánpótlás akadozása ugyanúgy meghatározta a mindennapokat. A Marmolada Grande Guerra múzeum ma külön kiállításrészt szentel a barakkok és lövészárkok életének, valamint annak, hogyan próbáltak a katonák alkalmazkodni a hóhoz, jéghez és szélsőséges hideghez.
A Punta Serauta Forcella üregrendszer több barlangját kifejezetten pihenő- és fedezékhelynek használták. A mai történelmi útvonal hivatalos leírása hét ilyen ricovero, vagyis menedékhely maradványát jelöli. Ezekben fekhelyeket alakítottak ki, ahol a szolgálatból visszatérő katonák pihenhettek.
A körülmények mai szemmel nehezen elképzelhetők. Odakint hóvihar tombolhatott, miközben néhány száz méterrel arrébb osztrák–magyar állások húzódtak. A sziklafalak között ugyanakkor valamennyire védve voltak a széltől és az ellenséges tűztől.
Itt a komfort egészen mást jelentett. Egy asztal, néhány szék vagy szárazabb fekhely már jelentősen javíthatta a szolgálat körülményeit. Még az erőd bejáratát védő őrhelyen is asztalt és székeket helyeztek el.
A hegyi állások egyik legfontosabb kérdése az ellátás volt. Fegyvert, lőszert, élelmiszert, tűzifát és szerszámokat kellett folyamatosan feljuttatni Serautára.
Ebben kulcsszerepet kapott a kötélpálya. A 14-es számmal jelölt állomás volt az a pont, ahová a völgyből érkező fegyverek, lőszerek és élelmiszerek befutottak. A 17-es barlangban pedig többek között élelmet, tűzifát és munkaeszközöket tároltak.
A kötélpálya azonban sérülékeny rendszer volt. A dolomiti hadszíntéren ezeket éppen azért építették, mert a meredek terepen rendkívül nehéz volt a hagyományos szállítás. Segítségükkel felszerelést, fegyvereket, utánpótlást, sőt embereket is lehetett magasabbra juttatni.
1916 őszén már októberben megérkezett a hó. A Punta Serauta történelmi emlékterület hivatalos ismertetője különösen szemléletesen írja le az ezt követő problémákat.
A lavinák időnként napokra elszigetelték a katonákat. A rossz idő megbéníthatta a kötélpályát és a telefonösszeköttetést is. Ilyenkor az utánpótlást embereknek kellett felvinniük.
Csakhogy egy hóviharban még ez sem volt egyszerű.
A frissen lehullott hó eltüntette a korábban kitaposott útvonalakat, a katonáknak pedig ugyanazon a meredek, veszélyes terepen kellett mozogniuk, ahol békeidőben tapasztalt hegymászók is óvatosan haladnának.
A Marmoladán szolgáló katonák hamar megtanulták, hogy a hegynek saját szabályai vannak.
Punta Serauta sziklába vájt fedezékei ebből a szempontból is értékesek voltak. A szikla mélyén kialakított helyiségek komolyabb védelmet adhattak az időjárással szemben, mint a felszíni barakkok.
Bunkerkutatóként a Marmolada számomra éppen azért különleges, mert néhány kilométeren belül két teljesen eltérő erődépítési megoldást láthatunk.
Az olaszok Punta Seraután a sziklát használták fel. Fedezékeket, raktárakat, parancsnoki helyiségeket és harcállásokat vájtak bele.
Az osztrák–magyar katonák ezzel szemben egy még szokatlanabb irányba indultak: beköltöztek a gleccserbe.
Ennek nagyon gyakorlati oka volt. A Serauta olasz állásaiból nappal és éjszaka is megfigyelhették a gleccsert, így az azon mozgó osztrák–magyar utánpótlás veszélybe került. Leo Handl hadnagy ezért 1916 nyarán egy jégbe vájt összekötő alagút kialakítását kezdeményezte. A rendszer később hatalmas föld – pontosabban jég – alatti katonai teleppé fejlődött.
És itt érkezünk el a Marmolada történetének talán leghíresebb részéhez.
Miért kezd valaki egy egész katonai bázist építeni egy mozgó gleccser belsejében? A válasz részben Punta Seraután keresendő. Miután az olasz csapatok 1916 tavaszán megszilárdították állásaikat a Serauta-gerincen, kiváló rálátásuk nyílt a Marmolada gleccserére. Az osztrák–magyar katonák utánpótlásának jelentős része viszont éppen ezen a nyílt jégfelületen haladt. A Serautáról érkező tűz, a lavinák és a hóviharok együtt rendkívül veszélyessé tették ezt az útvonalat.
A megoldás egyik kulcsfigurája Leo Handl osztrák–magyar hadnagy volt. Civilben mérnökként dolgozott, a háború alatt pedig hegyi alakulatnál szolgált. Felismerte, hogy a gleccser hasadékait nemcsak akadályként, hanem természetes fedezékként is lehet használni.
1916 nyarán megszületett az ötlet: ha a felszínen túl veszélyes az utánpótlás szállítása, vezessék az útvonalat a gleccser belsejében.
Először egy összekötő járatot kezdtek kialakítani. A kísérlet működött. A jég megvédte a katonákat az olasz megfigyeléstől és tűztől, miközben a hóviharok sem érték el őket. A gleccser belsejében a hőmérséklet nagyjából 0 °C körül maradt, ami a kinti szélsőséges hideghez képest komoly előnyt jelentett.
Az egyszerű alagútból hamarosan valami sokkal nagyobb született.
Az osztrák–magyar katonák folyamatosan bővítették a járatokat. A tudományos feldolgozások szerint végül mintegy 12 kilométernyi alagútrendszer jött létre a Marmolada gleccserében.
A rendszerben nemcsak közlekedőfolyosók voltak. A jég mélyén kialakítottak többek között:
A Marmolada Grande Guerra ismertetője szerint a kiépítés körülbelül tíz hónapnyi kemény munkát igényelt, és több mint 200 katona tartózkodhatott a jég alatti rendszerben. Más korabeli rekonstrukciók és történeti összefoglalók körülbelül 300 fős befogadóképességet említenek, ezért a pontos létszám forrásonként eltér.
Itt érdemes tisztázni egy fontos különbséget, mert a Marmolada üregeiről szóló leírásokban könnyű összekeverni a két rendszert.
A Punta Serauta Forcella üregrendszer olasz volt, és elsősorban sziklába vájt állásokból állt. Az Eisstadt osztrák–magyar rendszer volt, amelyet nagyrészt a gleccser jegében alakítottak ki.
A két rendszer tehát nem ugyanaz.
Punta Seraután az olasz katonák robbantásokkal és kézi munkával alakították a sziklát. Barlangokat, parancsnoki helyiségeket, raktárakat, megfigyelőpontokat és harcállásokat hoztak létre. Az osztrák–magyar oldalon viszont a jég szolgált természetes páncélként. A Padovai Egyetem kutatóinak feldolgozása is kiemeli ezt az eltérést: Seraután az olaszok egy barlangokból és lövészárkokból álló erődöt építettek, míg az osztrák–magyar katonák a gleccser belsejét használták fel.
Az egyik oldalon maga a hegy, a másikon maga a gleccser vált bunkerré.
Az Eisstadt nem egyszerűen kényelmesebb szállást biztosított. Elsősorban védett közlekedési és utánpótlási rendszerként működött.
Az alagutak összeköttetést teremtettek a hátországi kötélpálya és az előretolt állások között, többek között Sasso delle Undici és Sasso delle Dodici irányába. A katonák így úgy mozgathattak embereket és készleteket, hogy közben nagyrészt rejtve maradtak a Serauta olasz megfigyelői előtt.
Ez jól mutatja a Punta Serauta Forcella bunkerrendszer stratégiai jelentőségét is. Az olasz állások olyan nyomást gyakoroltak az osztrák–magyar utánpótlásra, hogy az ellenfélnek teljesen új közlekedési megoldást kellett kialakítania.
Ha Punta Serauta sziklabunkerei ma is láthatók, joggal merül fel a kérdés: miért nem járhatjuk végig a Jégvárost is?
Azért, mert a bunker építőanyaga folyamatosan mozgott.
A gleccser nem statikus jégtömb. Lassan áramlik, deformálódik, repedezik és olvad. A tudományos vizsgálatok szerint már a háború idején is deformálódtak a járatok a gleccser mozgása miatt.
1917 őszén, a caporettói áttörést követő frontváltozások miatt az olaszok visszavonultak a Marmoladáról, az osztrák–magyar katonák pedig szintén elhagyták a Jégvárost. A karbantartás megszűnt, a gleccser pedig fokozatosan összeroppantotta és átalakította az üregeket.
Napjainkra az eredeti Eisstadt járatrendszere lényegében eltűnt. A gleccser visszahúzódásával azonban időről időre első világháborús tárgyak és maradványok kerülnek elő a jégből. Ezek közül több bekerült a Marmolada Grande Guerra múzeum gyűjteményébe.
Ez érdekes kontrasztot teremt Punta Serautával. A sziklába vájt olasz állások több mint száz év után is felismerhetők és részben bejárhatók. A jégből létrehozott osztrák–magyar erődöt viszont maga a gleccser emésztette fel.
Hasznos forrás: Marmolada Grande Guerra – The Ice City
A Marmolada harcainak egyik legdrámaibb helyszíne Forcella V, vagy osztrák–magyar nevén Vesurascharte volt. A V alakú sziklahasadék nagyjából 3027 méteres magasságban, a Serauta-gerincen található. Az osztrák–magyar katonák olyan erős állást alakítottak ki itt, amely hosszú időn keresztül feltartóztatta az olasz előrenyomulást.
Forcella V a Punta Serauta felől nyugat felé haladó olaszok útjában feküdt. Az osztrák–magyar állást a közeli Sasso delle Undici fegyverei is támogatták, miközben a védők utánpótlását a gleccser alatti Jégváros járatrendszerén keresztül is biztosíthatták.
Az olasz katonák tehát különösen nehéz feladattal szembesültek. Egy frontális roham során meredek, jól belőhető terepen kellett volna megközelíteniük az állást.
Megszületett egy másik terv: a sziklán keresztül közelítik meg Forcella V-t.
Az olasz támadóalagút építése 1917. július 4-én kezdődött az Antermoia-völgy felől, valamivel a 3065-ös magaslat alatt. A katonák kemény dolomitsziklán keresztül haladtak az osztrák–magyar állások irányába.
A járat később Galleria Rosso néven vált ismertté.
A munkát rendkívüli körülmények között végezték. A katonáknak egy közel 3000 méteres magashegyi fronton kellett sziklát bontaniuk úgy, hogy a túloldalon lévő ellenség észlelhette a munkálatokat.
1917. szeptember 17-én az olasz járat elérte az osztrák–magyar felső barlangot.
Ez óriási eredmény volt. Több mint két hónapnyi munka után az olasz katonák szó szerint a hegy belsején keresztül jutottak az ellenséghez.
A következő napok eseményei szinte egy föld alatti ostrom történetére emlékeztetnek.
Az olaszok behatoltak az osztrák–magyar állásrendszerbe. A források dátumai egyes részletekben eltérnek, de az bizonyos, hogy szeptember második felében sikerült elfoglalniuk Forcella V állásának egy részét. Trento autonóm tartományának történeti összefoglalója szeptember 21-ét adja meg Forcella V olasz elfoglalásának dátumaként.
A harc ekkor már egészen különös formát öltött.
Az egyik oldalon olasz katonák dolgoztak a szikla belsejében. A másik oldalon az osztrák–magyar védők próbálták megakadályozni további előrenyomulásukat.
A két fél között helyenként csupán sziklarétegek és rövid járatszakaszok maradtak.
A történet központi alakja Flavio Rosso hadnagy, az olasz Brigata Alpi tisztje.
Az osztrák–magyar fél azonban felismerte a veszélyt.
1917. szeptember 26-án hajnalban felrobbantottak egy körülbelül 1250 kilogrammos töltetet Forcella V térségében. A robbanás hatalmas mennyiségű sziklát szakított le, és maga alá temette az olasz állás egy részét.
Rosso hadnagy és 14 katonája a sziklatörmelék alatt maradt. A későbbi kutatások és emlékművek ezért „Forcella V tizenöt katonájaként” őrzik emléküket.
A későbbi helyszíni vizsgálatok szerint az egykori osztrák–magyar barlang jelentős része megsemmisült. A Forcella V eredetileg mindössze néhány méter széles sziklahasadéka a robbanás következtében jelentősen kiszélesedett.
Ez azt jelenti, hogy aki ma végigjárja a területet, nem pusztán egy első világháborús alagutat lát.
Maga a hegy őrzi az 1917-es aknaharc nyomát.
A Galleria Rosso egy része szintén fennmaradt. A jelenlegi történelmi útvonalon Serauta felől ezen keresztül lehet Forcella V közelébe jutni. A járat és a környező állások ma a Marmolada szabadtéri első világháborús emlékterületének legérdekesebb részei közé tartoznak.
A történetnek van egy kevésbé ismert folytatása is.
A későbbi évtizedekben több alkalommal próbálták meghatározni Rosso hadnagy és társai pontos nyughelyét. 1989-től katonai műszaki alakulatok is részt vettek a kutatásban, miközben a történelmi járatok helyreállításán is dolgoztak.
A kutatás azért különösen nehéz, mert a robbanás teljesen átrendezte a sziklatömeget. A Marmolada Grande Guerra emlékhely dokumentációja szerint ugyanakkor kellő bizonyossággal megállapítható, hogy Rosso és katonái ma is a Forcella V-nél felhalmozódott sziklatörmelék alatt nyugszanak.
2006-ban Punta Serauta közelében emlékkövet állítottak Flavio Rosso és tizennégy bajtársa tiszteletére.
A Forcella V története ezért sokkal több egy alagút történeténél. Megmutatja, milyen szélsőséges formát öltött a magashegyi hadviselés: amikor a felszínen már szinte lehetetlen volt előrenyomulni, a katonák a hegy belsejében folytatták a háborút.
1916 decemberében az olasz és az osztrák–magyar katonák már második telükre készültek a Dolomitokban. A Marmoladán ekkorra kiépültek a magashegyi állások, működtek a kötélpályák, Punta Seraután az olaszok a sziklába húzódtak, az osztrák–magyar katonák pedig egyre nagyobb mértékben használták a gleccser belsejében kialakított járatokat.
A katonák azonban olyan ellenséggel kerültek szembe, amely ellen sem géppuska, sem tüzérség, sem vastag sziklafal nem jelentett biztos védelmet.
1916. december 13-án hatalmas lavina zúdult az osztrák–magyar Gran Poz állásra. A katasztrófában körülbelül 300 katona vesztette életét.
A Marmolada Grande Guerra hivatalos történeti kronológiája ezt tartja a Marmolada első világháborús történetének legsúlyosabb lavinakatasztrófájának. A CNR, az olasz Nemzeti Kutatási Tanács szintén körülbelül 300 halálos áldozatról ír.
A tragédia nem minden előjel nélkül következett be.
1916 decemberének első felében rendkívül sok hó hullott az Alpokban. A hó vastagsága egyes magashegyi állásoknál több métert ért el. A katonák folyamatosan lapátolták a havat, hogy egyáltalán megtalálják és használni tudják fedezékeiket, közlekedőiket és bejárataikat.
Magyar hadtörténeti kutatásban fennmaradt osztrák–magyar hadinapló alapján 1916. december 13-án helyenként már nyolc méteres hóréteget mértek. Egyes katonákat többször is betemetett a hó, a folyamatos lavinaveszély pedig a mentést is akadályozta.
A helyzetet tovább súlyosította az időjárás változása.
A korábbi rendkívüli havazást enyhébb, nedvesebb idő követte. A hatalmas hótömeg instabillá vált. Az ECMWF meteorológiai rekonstrukciója szerint december 5. és 14. között egész sor pusztító lavina sújtotta az olasz front magashegységi szakaszait.
December 13-án kora reggel a Punta Penia alatti hatalmas hótömeg mozgásba lendült.
A magyar hadtörténeti feldolgozás szerint mintegy egymillió köbméternyi hó indult lefelé. A lavina útjába kerülő tereptárgyak sem tudták megállítani. A lefelé rohanó hó és az előtte kialakuló légnyomás végül elérte az osztrák–magyar Gran Poz katonai tábort.
A barakkokban katonák tartózkodtak.
Néhány pillanat alatt eltűnt az egész állás.
A faházakat a hó összeroppantotta vagy magával sodorta. A katonák egy része az épületek romjai között rekedt, másokat mélyen maga alá temetett a lavina.
A Gran Poz helyőrségből a különböző kutatások szerint 270–332 ember halt meg. Az ECMWF ezt a tartományt adja meg, míg a Marmolada Grande Guerra és a CNR kerekítve körülbelül 300 áldozatról beszél.
Ezért találkozhatunk a szakirodalomban eltérő számokkal. A „körülbelül 300 katona” megfogalmazás tekinthető a legbiztonságosabbnak.
A Gran Poz tragédiáját sokszor önálló eseményként említik, pedig 1916. december 13-án nem csak a Marmoladán indultak lavinák.
Az egész front magashegységi szakaszát rendkívüli lavinasorozat sújtotta.
Osztrák hivatalos adatok szerint december 5. és 14. között 1300 halott és 650 sebesült köthető a lavinákhoz az osztrák–magyar oldalon. Későbbi becslések csak december 12–13. lavináihoz mintegy 2000 áldozatot kapcsolnak. Az olasz veszteségekről kevésbé teljesek az adatok, de a beszámolók alapján ott is igen súlyosak voltak a veszteségek.
A Gran Poz tehát ennek a hatalmas természeti katasztrófának a legsúlyosabb egyedi eseménye volt.
A történet egyik legtragikusabb részlete, hogy a veszélyt a fronton szolgáló tisztek felismerték.
A magashegyi állásokon szolgálók pontosan látták, mennyi hó gyűlt össze felettük. Több veszélyeztetett helyen felmerült az állások kiürítése.
Az ECMWF történeti kutatása szerint a helyszíni tisztek többször kérték a lavinaveszélyes állások elhagyását, amikor katonai támadás veszélye alacsony volt. A magasabb parancsnoki szintek azonban gyakran ragaszkodtak a pozíciók megtartásához.
Ez különösen kegyetlen helyzetet teremtett.
A katonák láthatták a veszélyt, mégsem dönthettek egyszerűen úgy, hogy lejönnek a hegyről.
Itt kapcsolódik a tragédia közvetlenül az Eisstadt, vagyis Jégváros történetéhez.
Leo Handl felismerte, hogy a gleccser belsejében kialakított járatok többféle veszély ellen is védelmet nyújtanak. A katonák rejtve maradtak a Punta Serauta olasz megfigyelői előtt, a jég belsejében nem érte őket a hóvihar, és ami talán még fontosabb: a felszíni lavinák alatt is védettebb helyen tartózkodhattak.
A Marmolada Grande Guerra történeti anyaga szerint felmerült az az elképzelés is, hogy télre az osztrák–magyar katonákat a felszíni barakkokból a Jégvárosba költöztessék.
Ez végül nem valósult meg teljesen.
A hivatalos múzeumi oktatási anyag éppen ezzel állítja kapcsolatba a későbbi tragédiát: miközben a jég alatti rendszer biztonságosabb menedéket kínált, egy teljes felszíni állást elsöpört a lavina.
A Gran Poz katasztrófája jól megmutatja, milyen különleges háború zajlott a Marmoladán.
A katonák egymással harcoltak, közben pedig állandóan küzdöttek a heggyel.
A magashegyi fronton veszélyt jelentett:
A Marmolada múzeum találóan nevezi a telet a katonák további ellenségének, „Generale Inverno”, vagyis Tél tábornoknak.
A december 13-i esemény pedig ennek talán legdrámaibb bizonyítéka.
Aznap a Marmoladán néhány perc alatt több katona halt meg egyetlen lavinában, mint amennyit számos helyi támadás és tüzérségi összecsapás követelt.
Ezért a Punta Serauta és a Jégváros történetét sem lehet pusztán bunkerek és katonai állások történeteként kezelni. A sziklába és jégbe vájt rendszerek részben arról szóltak, hogyan próbált az ember alkalmazkodni egy olyan környezethez, amely önmagában is életveszélyes volt.
A Gran Poz tragédiája pedig megmutatta, hogy a Marmoladán időnként nem az ellenséges hadsereg volt a legerősebb ellenfél, hanem maga a hegy.
Egy korabeli kompresszor is előkerült
Az alagútépítéshez komoly technikai háttér kellett.
A Galleria Rosso egyik nagyobb üregében egykor a sziklafúráshoz használt kompresszor motorja működött. A szerkezetet a helyreállítási munkák során megtalálták.
Ma a Serauta felvonóállomás épületében működő első világháborús múzeum őrzi.
Ez különösen értékes lelet, mert kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy az alagutak létrehozása már szervezett műszaki munka volt, nem pusztán kézi sziklavésés.
A háború után az állások fokozatosan pusztultak. A történeti jelentőségük azonban nem merült feledésbe.
A Punta Serauta Monumentális Emlékterületét 1975-ben hozták létre, és az olasz Honvédelmi Minisztériumhoz tartozó háborús kegyeleti szervezet felügyelete alá került. Az emlékhely célja az 1915–1917 között a Marmoladán harcoló katonák emlékének megőrzése.
Később járatokat és állásokat tisztítottak meg, valamint biztosított útvonalakat alakítottak ki. Ennek köszönhető, hogy a Punta Serauta Forcella üregrendszer jelentős része ma szabadtéri hadtörténeti emlékhelyként tanulmányozható.
Talán ez a hely legmegrázóbb részlete.
Az 1917. szeptember 26-i aknarobbantás után az olasz katonák egy része a lezúdult sziklatömeg alatt maradt. Később kutatásokat is végeztek a maradványok felkutatására, de a terület teljes feltárása nem történt meg. A Punta Serauta hivatalos emlékhelyének dokumentációja szerint a robbanás által Forcella V-re vetett hatalmas törmeléktömeg alatt ma is ott nyugszanak Flavio Rosso és elesett katonatársai.
A leglátványosabb maradványokat magában a sziklatömbben találjuk. Az olasz katonák által kialakított üregeket és közlekedőjáratok egy részét később megtisztították és újra járhatóvá tették. A hivatalos történelmi útvonal ma is ezek között vezet.
A fennmaradt objektumok között azonosítható:
A hivatalos alaprajz összesen 18 számozott helyszínt különít el.
Bunkerkutatóként ez azért különösen értékes, mert a rendszer működését nem pusztán korabeli fényképekből kell elképzelnünk. A helyiségek egymáshoz viszonyított helyzete ma is segít megérteni, hogyan működött az erőd.
A felszínen szintén sok nyom olvasható.
A Serauta délkeleti oldalán vezető történelmi ösvény egykori lövészárkok, állások és sziklába vájt helyiségek közötthalad. A keskenyebb és kitettebb részeken ma acélkábel segíti a közlekedést.
Ezeket a felszíni nyomokat érdemes ugyanúgy vizsgálni, mint a barlangokat. Egy lövészárok iránya például megmutathatja, melyik állást kötötte össze a parancsnoksággal vagy egy fedezékkel. Egy lőrés helyzetéből pedig következtetni lehet arra, melyik területet figyelték.
Punta Serauta lényegét éppen a felszíni és föld alatti elemek együttese adja.
Az egyik legizgalmasabb fennmaradt rész a korábban bemutatott Galleria Rosso.
Az alagút Forcella V irányába vezet, és nagyjából 230 méter hosszú. A hivatalos útvonalleírás külön figyelmeztet arra, hogy a járat helyenként jeges lehet, ezért lámpát, sisakot, kesztyűt és megfelelő magashegyi felszerelést ajánl, ha télen mész.
A Galleria Rosso jelentősége abban rejlik, hogy eredetileg nem turistaútnak és nem egyszerű fedezéknek készült. Az 1917-es olasz támadóalagút-rendszer része volt, amelyen keresztül Forcella V osztrák–magyar állásait próbálták megközelíteni.
Amikor ma végighaladunk rajta, gyakorlatilag ugyanabban a sziklatömegben mozgunk, ahol több mint száz éve az olasz katonák dolgoztak.
Forcella V esetében még érdekesebb a helyzet.
Itt az 1917-es aknaharc nemcsak mesterséges járatokat hagyott maga után, hanem a szikla formáját is megváltoztatta. A robbantások, omlások és későbbi erózió miatt a mai terepet óvatosan kell összevetni az első világháborús állapotokkal.
A Forcella V feletti 3065-ös magaslaton egy barlang is fennmaradt, amely először osztrák–magyar kézen volt, majd az olaszok elfoglalták. A hivatalos útvonalleírás szerint ez ma is elérhető a biztosított hegyi útvonalon.
Ez az egyik olyan pont, ahol a látogató szó szerint átléphet az egykori két frontvonal között.
A terület legnagyobb értéke, hogy nem próbálták hagyományos múzeummá alakítani.
A szikla, a járatok, a lövészárkok és az állások jelentik magát a kiállítást.
A Serauta felvonóállomásától a Punta Serauta olasz erőd körülbelül ötpercnyi gyaloglással érhető el, innen kezdődnek a történelmi közlekedők, árkok, alagutak és katonai állások. A rövidebb történelmi körút bejárására a hivatalos ismertető körülbelül 1–2 órát javasol.
Közvetlenül mellette található a Marmolada Grande Guerra 3000 m múzeum is. Ez azért hasznos, mert előbb meg lehet ismerni a háború tárgyi emlékeit és történetét, majd néhány perc múlva már azon a terepen járhatunk, ahol az események valóban megtörténtek.
Nem minden élte túl az elmúlt évszázadot.
A fából készült barakkok, ideiglenes építmények, kábelek és más könnyebb szerkezetek jelentős része eltűnt. A sziklába mélyített elemek természetesen sokkal jobban fennmaradtak.
Ez fontos szempont a hely értelmezésekor. Amit ma látunk, csak a hajdani rendszer tartósabb váza.
1916–1917-ben a sziklaüregek között faépítmények, telefonvezetékek, kötélpályák, fegyverek, felszerelések és katonák töltötték meg élettel a hegyet. Ma ennek elsősorban a kőbe vésett lenyomata maradt.
Még így is ritka lehetőség tárul a bunkerkutató elé. Kevés első világháborús magashegyi helyszínen lehet ennyire jól követni egy komplett erődített rendszer szerkezetét az eredeti terepen.
A Marmolada hivatalos anyaga találóan foglalja össze a látványt: Serauta közel 3000 méteres emlékterületét ma is alagutak, lőrések, járatok és lövészárkok szabdalják.
Ezért a Punta Serauta Forcella bunkerrendszer számomra nem egyszerűen egy megmaradt bunker.
Egy egész első világháborús magashegyi harctér maradt fenn a sziklában.
A történelmi terület legkényelmesebben Malga Ciapela felől, a Marmolada felvonójával közelíthető meg. Nem szükséges Punta Rocca 3265 méteres felső állomásáig menni: a bunkerrendszer kiindulópontja a középső Serauta állomás 2950 méteren.
A 2026-os nyári üzem a jelenlegi hivatalos tájékoztatás szerint június 12-től szeptember 27-ig tart. A tényleges napi üzemelést és az időjárási viszonyokat indulás előtt mindenképpen érdemes ellenőrizni.
A Serauta állomás önmagában is fontos állomása a látogatásnak, mert itt működik a Marmolada Grande Guerra 3000 m múzeum. A mintegy 300 négyzetméteres kiállításon korabeli fényképek, dokumentumok és a gleccserből előkerült tárgyak segítségével lehet megismerni a magashegyi háborút.
Fontos különbséget tenni a Punta Serauta olasz erőd és a Forcella V–Galleria Rosso útvonal között. A kettő nehézsége és időigénye jelentősen eltér.
A Punta Serauta erőd rövidebb útvonala a Serauta állomástól levezet Forcella Serautához, majd a hegy délkeleti oldalán halad. Útközben megtekinthető többek között:
A hivatalos oldal 1–2 órát ad meg a terület bejárására. A keskenyebb és kitettebb részeken acélkábel segíti a haladást, ami viaferrata felszerelés feltétlen szükséges, de nem nehéz „A- B” fokozatú.
Aki a Forcella V aknaharcának helyszínét is látni szeretné, annak a Galleria Rosso felé kell továbbhaladnia.
Ez már lényegesen komolyabb útvonal.
A jelenlegi hivatalos ismertető körülbelül 250 méter hosszúnak adja meg az alagutat, míg egy korábbi részletes útvonalleírás mintegy 230 métert említ. A teljes Forcella V történelmi kör bejárására nagyjából 3 órát kell számolni.
A járatot 1917-ben olasz katonák vájták azért, hogy a föld alatt közelítsék meg az osztrák–magyar állást. A Galleria Rosso belsejében egy helyreállított katonai barakk, egykori hálóhely, a kompresszorok helyisége és a déli fal felé nyíló ablakok is megtalálhatók. A járat végül az egykori alsó osztrák–magyar galériához kapcsolódik, majd eléri Forcella V alját.
Ez az a pont, ahol a történelmi leírás hirtelen nagyon kézzelfoghatóvá válik.
Forcella V egykor körülbelül 2 méter széles volt. Az 1917. szeptember 26-i aknarobbantás után viszont több mint 12 méteresre szélesedett. A törmelék egy része ma is látható.
A fejlámpa különösen fontos. Egy telefon lámpájára ilyen helyen nem érdemes egyetlen fényforrásként hagyatkozni.
Van még egy szabály, amelyet bunkerkutatás közben különösen fontos betartani.
A kijelölt történelmi útvonalról letérni és a Marmolada gleccserére kimenni tilos. A hivatalos tájékoztató ezt kifejezetten hangsúlyozza.
A gleccser látványa könnyen arra csábíthatja az embert, hogy közelebb menjen egy érdekesnek tűnő maradványhoz. A jég azonban hasadékokat rejthet, állapota pedig folyamatosan változik. A történelmi tárgyak keresése sem indokolja a kijelölt útvonal elhagyását.
Ugyanez vonatkozik a régi katonai járatok lezárt vagy omlásveszélyes részeire.
A történelmi területet alapvetően június és szeptember között, megfelelő hóviszonyok mellett lehet bejárni. Még nyáron is magashegyi időjárással kell számolni.
Indulás előtt három dolgot mindig ellenőriznék:
felvonó üzemelése – időjárás – útvonal állapota.
A 3000 méter körüli Marmoladán a körülmények gyorsan megváltozhatnak. Egy lent kellemes nyári nap Seraután hideget, ködöt vagy erős szelet jelenthet.
Aki bizonytalan a magashegyi vagy via ferrata terepen, annak érdemes vezetett látogatást választania. A hivatalos oldal szerint csütörtökönként vezetett túrákat is tartanak a Monumentális Emlékterületen.
Aktuális információ és útvonal: Funivie Marmolada – Serauta történelmi emlékterület
