Mi van valójában a Budai Vár alatt?
Egyetlen hatalmas bunker?
Természetes barlangrendszer?
Titkos katonai alagutak?
Vagy mindez egyszerre?
A válasz azért érdekes, mert a Várhegy alatt több, különböző korban és különböző célból kialakított föld alatti rendszer található. Ezeket a történetekben gyakran összemossák. A Várbarlang, a Sziklakórház, a Trezor, különféle polgári óvóhelyek és a Kormányóvóhely a Várban, vagyis a később P/50 kódjelű objektum nem ugyanaz a létesítmény.
Ma P/50- ként vagy K3- ként emlegetett objektumot nem érdemes egyszerűen „Horthy bunkerének” tekinteni. Legalább két történeti réteget látunk ugyanazon létesítményben: a második világháború előtti kormányóvóhelyet és annak jóval nagyobb hidegháborús továbbfejlesztését.
Miért éppen a Várhegy mélyére került a P/50 kormányóvóhely? Elsőre kézenfekvőnek tűnik a válasz: a kormányzati épületek közelsége és a hegy vastag kőzettömege megfelelő védelmet kínált. Geológiai szempontból azonban a helyzet ennél jóval érdekesebb. A Budai Vár alatt nem homogén sziklatömb húzódik, hanem eltérő korú és tulajdonságú kőzetrétegek, természetes üregek és évszázadok alatt kialakított mesterséges járatok összetett rendszere.
A P/50 megértéséhez ezért előbb magát a Várhegyet kell megismernünk.
A Várhegy fő tömegét oligocén korú budai márga alkotja. Ez a kőzet több tízmillió évvel ezelőtt, tengeri környezetben képződött. A márga agyagot és karbonátos anyagot egyaránt tartalmaz, ezért mérnöki szempontból egészen másként viselkedik, mint egy tömör mészkőtömb.
A hegy tetején ezzel szemben jóval fiatalabb képződmény található.
A pleisztocén során a területen működő forrásokból édesvízi mészkő, más néven travertínó rakódott le. Ez a kemény mészkőtakaró mintegy természetes sapkaként fedte be az alatta található puhább rétegeket. A geológusok szerint részben ennek köszönhető, hogy a Várhegy kiemelkedése ellenállt az eróziónak és fennmaradt.
Egyszerűsítve a Várhegy felépítése így képzelhető el:
édesvízi mészkőtakaró → meszes-agyagos üledékek → budai márga.
Ez a rétegsor kulcsszerepet játszott a Vár alatti üregek kialakulásában.
A Budai Vár alatt található üregek története jóval korábban kezdődött, mint maga Budapest.
A mészkő alatt kialakuló természetes üregeket később az emberek kutakon és pincéken keresztül érték el. A középkortól kezdve folyamatosan bővítették, összekötötték és átalakították őket. Így jött létre az a különleges föld alatti világ, amelyben természetes barlang, középkori pince és 20. századi óvóhely sok helyen szinte egymásba olvad. A Duna–Ipoly Nemzeti Park jelenlegi ismertetése szerint a Budai Vár-barlang ismert rendszere több mint 3 kilométer hosszú.
Ez azonban egy fontos különbséghez vezet.
A P/50 nem azonos a Várbarlanggal.
A kormányóvóhely célzottan kialakított mérnöki létesítmény volt. A környezet geológiája és a már létező föld alatti rendszerek viszont jelentősen befolyásolták, hogyan és hol lehetett megépíteni.
Itt kerül a történetbe Kadić Ottokár, a magyar barlangkutatás egyik legfontosabb alakja.
Kadić rendkívül jól ismerte a Várhegy föld alatti rendszerét. Az 1930-as és 1940-es években a várhegyi barlangok feltárásával és dokumentálásával is foglalkozott; 1939-ben és 1942-ben külön tanulmányokat publikált a területről. A P/50 történetét bemutató források szerint a kormányóvóhely tervezésénél is közreműködött.
Ez logikus választás volt. Egy ilyen létesítmény tervezésénél tudni kellett, hol húzódnak természetes üregek, milyen kőzetbe kerülnek a járatok, hol jelentkezhet víz, és milyen meglévő pincék találhatók a felszín alatt.
Kadić munkáját ugyanakkor nem érdemes úgy értelmezni, mintha ő egyedül „megtervezte volna a P/50-et”. Geológiai és barlangtani ismeretei jelentettek értékes segítséget a föld alatti építkezéshez.
Bunkerkutatói szemmel különösen érdekes a budai márga viselkedése.
A Várhegy nem egy óriási, mozdulatlan mészkőtömb. Az agyagos márga hosszú idő alatt képes deformálódni és tömörödni. Geológiai kutatások szerint a Várhegy lassú mozgása, illetve süllyedése is összefügg a márga viselkedésével.
Egy föld alatti létesítménynél ez komoly mérnöki kérdés.
A járatok falára és mennyezetére folyamatos kőzetnyomás nehezedik. Ahol szükséges, falazattal, betonozással és más szerkezeti megerősítésekkel kell stabilizálni a tereket.
A Várbarlang régebbi szakirodalma például arról számol be, hogy a márgából álló oldalfalakat több helyen terméskő falazattal erősítették meg.
A P/50 esetében természetesen ennél jóval komolyabb szerkezeti követelmények jelentkeztek, hiszen nem egyszerű pincejáratot, hanem bombaterhelésre tervezett vezetési pontot kellett kialakítani.
Egy föld alatti bunker életében a víz állandó probléma.
A csapadék a felszínről beszivároghat a repedéseken és réteghatárokon keresztül. A Várhegy összetett hidrogeológiai rendszere miatt a tervezőknek különösen komolyan kellett venniük a nedvességet, és a vár csatorna hálózatát is.
A P/50-ről fennmaradt ismertetés szerint az eredeti kormányóvóhely vízszigetelésénél ólomlemezeket alkalmaztak.
Ez elsőre apró műszaki részletnek tűnhet, valójában azonban létfontosságú.
A víz hosszú távon károsítja a betont, korrodálja a fémszerkezeteket és veszélyezteti az elektromos rendszereket. Egy olyan bunkerben, ahol telefonközpontoknak, világításnak, generátoroknak és légtechnikai rendszereknek kellett üzembiztosan működniük, a víz elleni védelem ugyanolyan fontos volt, mint a vastag falak.
A P/50 védelmét ezért nem pusztán a mesterséges szerkezetek adták.
A Várhegy földtömege természetes védőrétegként működött. A mély elhelyezés csökkenthette a felszíni robbanások, repeszhatás és bizonyos körülmények között a sugárzás következményeit is.
A bunker tervezői tulajdonképpen a geológiát építőanyagként használták.
Nem kellett minden védelmet vasbetonból létrehozni. A létesítmény fölött található több tíz méternyi föld- és kőzettömeg maga is a védelmi rendszer részét alkotta.
Ugyanez a geológia azonban folyamatos karbantartást követelt. A kőzetmozgás, nedvesség, természetes üregek és a több száz éves pincék jelenléte miatt a Várhegy alatti építkezés jóval összetettebb feladat lehetett, mint egy homogén kőzetbe mélyített katonai bunker kialakítása.
Aki ezért a P/50 történetét csak acélajtókon, generátorokon és titkos folyosókon keresztül vizsgálja, a történet fontos részét kihagyja. Ahhoz, hogy megértsük, miért kerülhetett ide Magyarország egyik legfontosabb védett vezetési pontja, előbb meg kell értenünk azt a márgából, travertínóból, természetes üregekből és ember által kialakított járatokból álló hegyet, amely több mint nyolcvan éve rejti magában.
A Budai Várhegyi alagút kiépítése jó kiindulási alap volt egy óvóhely építésére. A 1854- 55 körül az alagútra merőleges 50 m hosszú oldaljáratot építettek, és egy függőleges aknát mélyítettek a várhegy tetejéről az alagút közepéig, valamint a kettőt összekötő 27 m hosszú lejtakna is készült. Ezek kiépítését a Várőrség kezdeményezte, hogy stratégiai szempontból vízhez juthassanak bármikor. Az aknába liftet terveztek, de ez soha nem készült el.
Az Alagút óvóhelyből P50 kormányóvóhely
A korszakban egyre komolyabban számoltak azzal, hogy egy következő európai háborúban Budapest légitámadások célpontja lehet. Egy részletes helyszíni feldolgozás szerint egy 1935-ös kormánydöntés után kezdődött meg annak előkészítése, hogy a Budai Vár alatt külön óvóhelyet hozzanak létre Horthy Miklós kormányzó és a kormányzati vezetés számára.
A helyszín logikus választás volt. A Várban működtek fontos állami intézmények, miközben a Várhegy földtani adottságai lehetőséget kínáltak egy mélyen fekvő védett vezetési pont kialakítására.
1936-ban indult meg ténylegesen a föld alatti objektum építése.
A munkálatokat az Országos Légoltalmi Parancsnokság igényeihez kapcsolják. A tervezésben Uy Károly és Uhlyarik Róbert vett részt, mellettük Salacz Gyula mérnök és Kadić Ottokár geológus és barlangkutató szakértelme is szerepet kapott.
Ez utóbbi különösen fontos. Kadić jól ismerte a Várhegy természetes üregeit és földtani felépítését, ami komoly segítséget jelenthetett egy ilyen mélységű létesítmény kialakításánál.
Az eredeti koncepció szerint körülbelül 100 ember számára kellett védelmet biztosítani.
Az oldaltárnát két szintre osztják. A mindkét szinten egy folyosó készül két oldalt és irodák készülnek (60 helyiség). A két szintet egy lépcsősor köti össze az egyik végén, a másik végén egy másik lépcsősor vezet az aknában fel a Szent György térre.
1937- ben bekötő folyosók készülnek más kormányzati épületekből. Így a Palotából (ahol Horthy Miklós székelt) 280 m, és a Külügyminisztériumból. Ide tervezték a Szent Korona számára a páncélterem helyiséget is, melyet ekkor a Budavári Palotában őriztek.
1938- ban épült meg a Honvédelmi minisztérium, Külügyminisztérium, és a Kereskedelmi és Közlekedési, és Iparügyi minisztérium felé vezető járat.
1939.- ben új résszel egészült ki a bunker a kormányzói résszel, valamint kijárat a Vezérkari Főnökséghez (Honvéd Főparancsnoksághoz).
A háború kitörése után a bunker jelentősége folyamatosan nőtt.
A helyszínről szóló történeti beszámolók szerint a magyar kormány több alkalommal is tanácskozott az óvóhelyen.
Ekkor még lényegében azt a feladatot látta el, amelyre tervezték: bombázás esetén védett helyet biztosított a politikai vezetésnek.
A létesítmény 1940-re készült el teljesen.
A létesítménybe érkezők autói az alagútban parkolhattak.
1944- ben a bunkerben tárolták a koronázási ékszereket két alkalommal is.
1944-re azonban Budapest helyzete gyökeresen megváltozott, mert jött a német megszállás.
Kállay Miklós miniszterelnököt szerették volna elfogni, ehhez az Alagúton át a bunkeren keresztül a függőleges aknán a Honvédelmi minisztériumig jutottak a németek. Itt tűzharcba keveredtek. A Sándor Palotából a miniszeterelnököt, családjával a titkos járatokon keresztül sikerült átmenekíteni a Palotába.
1944. december 24–26. között a szovjet és román csapatok bezárták az ostromgyűrűt Budapest körül.
A kormányóvóhely ettől kezdve már nem egyszerűen légoltalmi objektum volt. A Várhegy alatti védett terek katonai vezetési szempontból is rendkívül fontossá váltak.
Az ostrom utolsó szakaszában ide került Karl Pfeffer-Wildenbruch SS- Obergruppenführer, a Budapest védelmét irányító IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága. A magyar I. hadtest Hindy Iván vezérezredes vezette parancsnoksága szintén a föld alatti vezetési rendszerhez kapcsolódott. Egyikük a bunker első, másikuk a bunker alsó emeletén rendezkedett be.
1945 januárjában a harcok fokozatosan Budára, majd egyre közelebb a Várnegyedhez szorultak.
A kormányóvóhely ekkor élte történetének egyik legintenzívebb időszakát. A föld alatti helyiségekben parancsnoki munka folyt, jelentések érkeztek, telefonkapcsolatok működtek, miközben a felszínen folyamatos tüzérségi és légi támadások érték a környéket.
1945. február 11-én megkezdődött a budapesti német és magyar erők kitörési kísérlete.
Pfeffer-Wildenbruch és Hindy nem a fő tömeggel próbált áttörni. Föld alatti útvonalon, az Ördög-árok csatornarendszerének felhasználásával kíséreltek meg kijutni a bekerítésből. A próbálkozás kudarcot vallott, és február 12-én fogságba kerültek.
A bunker első nagy történelmi korszaka ezzel lezárult.
Közben azonban alapjaiban változott meg Magyarország és Európa politikai helyzete.
1949. április 4-én megalakult a NATO, majd 1949. augusztus 29-én a Szovjetunió végrehajtotta első sikeres atomrobbantását.
A nukleáris háború lehetősége ettől kezdve nagyon is valós katonai tervezési szemponttá vált.
1950- ben kitakarították a romokat a bunkerből.
Ekkor született meg a döntés a P-50 kódszámú új kormányóvóhely kialakításáról, a régi objektum felhasználásával.
A Rubicon által bemutatott levéltári kutatás szerint az MDP 1950 elején adott megbízást egy nagyszabású budavári kormányzati óvóhely tanulmányterveinek elkészítésére. Az eredeti elképzelés 204 munkaszobával rendelkező óriási vezetési pont volt, amely végül módosított formában és más elrendezéssel valósult meg.
A 68 m hosszú szárnyat 120 m- re növelték.
1951-re a P/50 kialakítása már kiemelt állami beruházássá vált, egyes időszakokban 700 ember dolgozott az átalakításon.
A hidegháborús követelmények egészen mások voltak, mint 1936-ban. Már nemcsak hagyományos bombatámadással kellett számolni.
A létesítményt úgy kellett továbbfejleszteni, hogy vegyi és nukleáris támadás következményei között is használható vezetési pontként működhessen.
Ez komoly légtechnikai rendszereket, gázzárást, tartalék energiaellátást, vízellátást, kommunikációs rendszereket és jelentősen nagyobb kiszolgáló infrastruktúrát követelt.
1952 a P/50 történetének egyik legfontosabb évszáma.
Ekkorra a korábbi kormányóvóhelyből egy jóval nagyobb föld alatti komplexum alakult ki. A gyakran idézett adatok szerint a rendszer mintegy 7000 négyzetméter hasznos területtel és körülbelül 400 fős befogadóképességgel rendelkezett.
A korábbi Horthy-kori bunker ezzel lényegében egy hidegháborús védett vezetési rendszer részévé vált.
A források szerint 1952-ben készült el a vegyi és atomtámadás ellen megerősített keleti bejárat is.
Az 1956-os forradalom után ismét változott az objektum szerepe.
Egy helyszíni kutatáson alapuló feldolgozás szerint a létesítményt egy időszakban Központi Anyagraktárként, KAGRA-ként használta a Belügyminisztérium.
Ez az időszak azért érdekes, mert megmutatja: a P/50 funkciója a hidegháború alatt sem maradt változatlan..
1960 végén a létesítmény. fegyverek korszerűsítése miatt elavult, így egy újabbat építettek (K1 kódjellel) a Mátrában.
A források egybehangzóan jelentős korszerűsítést említenek. A komplexumot a Belügyminisztérium és a honvédség számára központi harcálláspontként és vezetési objektumként fejlesztették tovább. Ebben az időszakban a K-III kódjel is megjelenik a létesítmény történetében.
Az objektumnak továbbra is szerepet szántak az MSZMP Politikai Bizottsága, az állami vezetés és más kulcsfontosságú szervek védelmében.
A P/50 tehát több mint harminc évvel eredeti építésének kezdete után még mindig stratégiai jelentőségű objektum volt.
1962. A kubai válság után a létesítményt működőképes állapotban kellett tartani.
A szovjetek itt titkos híradóközpontot rendeztek be, ahonnan a teljes objektumot is le tudták hallgatni.
1968.- ban Központi Harcálláspontra jelölték ki a létesítményt, mely meg is valósult. Háborús esetben tartalék vezetési pont lett volna.
A hidegháború során a fenyegetés jellege is változott. Az 1970-es és 1980-as évekre a nukleáris fegyverek pusztítóereje és pontossága nagyságrendekkel meghaladta az 1950-es évek elején ismert képességeket.
A P/50 ugyanakkor továbbra is része maradt a vezetés védelmére szolgáló infrastruktúrának.
1989. október 23-án kikiáltották a Magyar Köztársaságot.
1990-ben lezajlottak az első szabad országgyűlési választások, 1991-ben pedig megszűnt a Varsói Szerződés és befejeződött a szovjet csapatok kivonása Magyarországról.
A P/50 eredeti stratégiai rendeltetése ezzel nagyrészt elvesztette létjogosultságát.
A bunker azonban továbbra sem nyílt meg a nagyközönség előtt.
1999- ben NATO tagország lettünk, melynek szabályai szerint megszűnt katonai alkalmazása. Innentől a Köztársasági Őrezred felügyeli.
2001-ben kivonták a létesítményt a hadrendből.
2005-re teszik a szigorúan titkos besorolás feloldását.
2012-ben több részletes helyszíni beszámoló és fényképes dokumentáció jelent meg a P/50-ről. Ezeknek nagy szerepük volt abban, hogy a nyilvánosság először láthatta részletesebben a vezetői helyiségeket, gépészetet, folyosókat és az eredeti berendezések egy részét.Ezt a balfogást már nem tudják helyrehozni, hiába fenyegetik a dokumentálókat.
Ekkor vált igazán ismertté a szélesebb közönség előtt, milyen jelentős objektum rejtőzik a Várhegy alatt.
2019- ben költözik Orbán Viktor minisztersége a Karmelita Kolostorba. Innentől kezdve minden bejáratot fokozottabban felügyelnek. Egyes források szerint Orbán szobájában lévő kép mögött csúszda vezet a bunkerbe…
2022. január 9-én a P/50 neve ismét országos sajtóhír lett.
A Váralja utca 14. környezetében, az alagútrendszer és az egykori kormánybunker egyik bejáratánál rendőri intézkedés történt. A Készenléti Rendőrség Nemzeti Nyomozó Iroda lopás kísérletének gyanújával indított eljárást ismeretlen tettes ellen.
Az eset arra is felhívta a figyelmet, hogy a bunkerben fennmaradt eredeti műszaki és berendezési tárgyak történeti értéket képviselnek.
2026. Elköltözök a miniszterség a kormányváltás után. Karmelitából, így a bunker őrzése is gyengül.
További hasznosítása még ismeretlen…
Egy föld alatti létesítmény esetében könnyű csak a falvastagságra gondolni. A mérnökök számára azonban a talajvíz és a beszivárgó nedvesség kezelése ugyanilyen fontos feladatot jelentett.
A Kormányóvóhely egyik különleges műszaki megoldása a vízszigetelés volt. A helyszínt bemutató forrás szerint ehhez ólomlemezeket használtak. Az ilyen megoldás drága volt, viszont tartós vízzáró réteg kialakítását tette lehetővé.
A föld alatti terekben ugyanis nem csupán szárazon kellett tartani az embereket. Elektromos berendezések, telefon- és kommunikációs rendszerek, világítás, később pedig komoly légtechnikai és energiaellátó berendezések működtek itt. A tartós nedvesség ezek számára komoly veszélyt jelentett volna.
Itt érdemes tisztázni egy gyakori félreértést. A Várhegy alatt valóban kiterjedt természetes és mesterséges üregrendszer található, de a P/50 nem egyszerűen néhány összekötött természetes barlangteremből állt.
A Várbarlang története és a kormányóvóhely története több ponton találkozik, de két eltérő rendszerről beszélünk. A Várbarlang jelentős része jóval közelebb húzódik a felszínhez, míg a kormányzati vezetési pont mélyebben kialakított, célzottan megerősített műszaki létesítmény volt. A Budai Vár alatt tehát több föld alatti „szint” és több különböző rendeltetésű rendszer létezik.
A végrehajtott munkák után a források már mintegy 7000 négyzetméter hasznos területű, körülbelül 400 ember befogadására alkalmas vezetési pontról írnak.
Ekkor a védelem követelménye is megváltozott. A harmincas években elsősorban a hagyományos légibombák jelentették a fenyegetést. A hidegháborúban már vegyi fegyverrel és atomcsapással is számoltak.
Ezért kerültek a bunkerbe komoly lég- és vízkezelő berendezések, harcigázszűrők, dízelgenerátorok, kompresszorok és tartalék rendszerek. A korábbi óvóhelyből fokozatosan egy olyan önálló föld alatti világ született, amely szükség esetén napokon keresztül működőképes maradhatott.
Milyen érzés lehetett belépni a Kormányóvóhely a Várban föld alatti világába? Aki egy sötét, nyirkos alagútra gondol, annak a P/50 belseje meglepetést okozna. Ez nem egyszerű búvóhely volt, hanem olyan föld alatti munkahely és vezetési központ, ahol szükséghelyzetben az állam irányítását is folytatni lehetett.
A létesítmény eredeti, második világháború előtti magját később jelentősen átépítették. A nyilvánosan hozzáférhető leírások alapján ezért fontos különválasztani az eredeti kormányóvóhelyet és az 1950-es években kialakított P/50 rendszert. A ma ismert belső terek jelentős része már a hidegháborús korszakot tükrözi.
A bunker egyik központi eleme egy 120 méter hosszú, kétszintes főépítmény volt. Ebből a kétszintes folyosóból nyíltak az irodák, ahol a legfőbb hivatalok kaptak helyet: Külügy, Honvédelmi, Belügyi, és a Honvédelmi Tanács.
Az irodák első hallásra furcsán hangzanak egy bunkerben, pedig pontosan ezek mutatják meg az objektum valódi rendeltetését.
Ha Budapestet támadás érte volna, a vezetőknek nem pusztán túl kellett élniük. Telefonálni, jelentéseket fogadni, parancsokat továbbítani és döntéseket hozni is kellett. Ehhez külön munkahelyekre, kommunikációs rendszerre és megfelelő áramellátásra volt szükség.
A bunker alsó rövid szárnya a legfőbb vezetők részére lett kialakítva: Miniszterelnök, Házelnök, Belügyminiszter, Köztársasági elnök, Honvédelmi miniszter, és a titkárnői szobák.
A helyszíni beszámolók miniszteri dolgozószobákról és vezetői helyiségekről is említést tesznek. Ezek berendezése természetesen nem luxusszállodát idézett. A cél a használhatóság volt: íróasztal, székek, telefonkapcsolat, világítás és azok a feltételek, amelyek mellett akár hosszabb ideig is lehetett dolgozni a felszíntől elzárva.
Egy több száz ember befogadására tervezett objektumnál hamar felmerül egy egyszerű kérdés: mit ettek volna odalent?
Erre szolgált a saját konyha és étkező. A bunkernek olyan készletekre volt szüksége, amelyekből a bent tartózkodók ellátását akkor is meg lehetett oldani, ha a felszínre ideiglenesen nem lehetett kijutni.
Még fontosabb volt az egészségügyi részleg. A műtővel rendelkező kórházi rész arra utal, hogy komoly sérültek ellátásával is számoltak. Egy bombatámadás vagy később egy nukleáris csapás után ugyanis egy hagyományos kórház elérése könnyen lehetetlenné válhatott.
Bunkerkutatás közben gyakran a vezetői szobák keltik fel leginkább az érdeklődést, pedig műszaki szempontból a gépészeti terek sokkal többet árulnak el egy objektum képességeiről.
A P/50 esetében dízelgenerátorok gondoskodhattak az elektromos energiáról, ha megszűnt a külső hálózati ellátás. Kompresszorokra, szellőztető- és szűrőberendezésekre, vízellátásra és szennyvízkezelésre is szükség volt. A hidegháborús átépítés során már a vegyi szennyezés és a radioaktív kihullás veszélyével is számoltak.
A légtechnika ezért létfontosságú volt. A külvilágból beszívott levegőt szükség esetén szűrőkön vezették keresztül, miközben a bunkerben túlnyomást lehetett létrehozni. A pozitív belső nyomás segített megakadályozni, hogy szennyezett levegő jusson be a kisebb réseken keresztül. Önellátóan 15 napig tudtak volna szűrt levegőt biztosítani.
Minden bejárathoz fertőtlenítő zuhanyzót építettek, hogy ne szennyezzék be a bunker más részeit.
Az objektum saját vízellátása végül nem valósult meg.
Egy vastag falú vezetési pont megvédhette a parancsnokságot a bombák és tüzérségi találatok egy részétől. Egy dolgot azonban nem tudott megoldani: Budapest védőinek fokozatos elszigetelődését.
A lőszer, az élelmiszer és az üzemanyag egyre fogyott. A sebesültek száma nőtt. A német légierő utánpótlási kísérletei már képtelenek voltak megfelelő mennyiségű ellátmányt eljuttatni az ostromlott csapatokhoz.
1945 februárjának elejére a helyzet gyakorlatilag reménytelenné vált.
A szovjet csapatok egyre közelebb kerültek a Várhoz. A német–magyar erők által ellenőrzött terület napról napra zsugorodott. Február 11-re már lényegében a Várhegy és közvetlen környéke maradt a védők kezén.
Ekkor a bunker egyik helyiségében már nem arról kellett dönteni, hogyan védjék tovább Budapestet, hanem arról, hogyan próbáljanak kijutni az ostromgyűrűből.
Hitler korábban megtiltotta Budapest feladását és a kitörést. Pfeffer-Wildenbruch végül mégis úgy döntött, hogy a megmaradt német és magyar erők megpróbálnak áttörni a szovjet vonalakon.
A döntést szűk körben kezelték. A tervek szerint február 11-én este több hullámban indultak volna meg a csapatok a Széll Kálmán tér, a Széna tér és az északnyugati irány felé, majd a Budai-hegységen keresztül próbálták volna elérni a német vonalakat.
A vállalkozás több tízezer ember életét tette kockára.
Az ostrom történetét feldolgozó kutatások szerint a kitörésben részt vevő német és magyar katonák, valamint hozzájuk csatlakozó civilek túlnyomó többsége nem jutott el a német állásokig. Sokan már az első órákban elestek, másokat később fogtak el. Csak néhány száz embernek sikerült elérnie a saját vonalakat.
Pfeffer-Wildenbruch és Hindy sem jutott messzire.
Ők nem a felszínen próbálták áttörni az első szovjet állásokat. A Várhegy alatti járatok felhasználásával próbáltak kijutni a bekerítésből.
Ez vezet a P/50 történetének egyik legizgalmasabb és legtöbb legendával övezett epizódjához: a föld alatti menekülési útvonalhoz, az Ördög-árok csatornájához és Budapest ostromának utolsó óráihoz.
A kitörésről szóló döntés történeténél különösen fontos szétválasztani a dokumentált eseményeket a később kialakult legendáktól. A Várhegy föld alatti világáról rengeteg történet kering: titkos alagutakról, több kilométeres menekülőjáratokról és olyan összeköttetésekről, amelyek állítólag Budapest távoli pontjaiig vezettek. Ezek egy részére nincs megbízható történeti bizonyíték.
Ami viszont biztos: 1945. február 11-én este megkezdődött Budapest védőinek kitörési kísérlete.
Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer többször kérte, hogy a bekerített csapatok elhagyhassák Budapestet. Hitler ezt elutasította. A várost erőddé nyilvánították, és a parancs lényegében az utolsó emberig tartó védelem volt.
Február 11-re azonban elfogyott a reális lehetőség a további ellenállásra.
A kitörési terv szerint a csapatok 20 órakor indultak meg. Az első hullámnak a Széll Kálmán tér és a Széna tér térségében kellett áttörnie a szovjet vonalakat. Ezt további csoportok követték volna. A végső cél a Budai-hegység elérése, majd a nyugatabbra húzódó német vonalak megközelítése volt.
Az indulók számát a források eltérően adják meg, részben azért, mert katonák mellett civilek is csatlakoztak a kitöréshez. A szakirodalomban általában több tízezer résztvevőről beszélnek.
Az eredmény katasztrofális lett.
A szovjet csapatok számítottak a kitörési kísérletre. A kijelölt útvonalak jelentős része tüzérségi, aknavető- és géppuskatűz alatt állt. Az első csoportok közül sokan már a Várból való kijutás után súlyos veszteségeket szenvedtek.
A történet egyik legérdekesebb része, hogy Pfeffer-Wildenbruch nem a fő kitörési hullámmal indult el.
A parancsnok törzsének egy részével föld alatti útvonalat választott. A terv az Ördög-árok fedett csatornarendszerének felhasználása volt.
Az Ördög-árok eredetileg természetes vízfolyás. A Budai-hegységből érkező patakot a város fejlődésével több szakaszon befedték és csatornába vezették. A föld alatti meder így olyan útvonalat kínált, amelyen elméletileg a felszíni szovjet állások egy részét meg lehetett kerülni.
Papíron ez jó ötletnek tűnhetett.
A valóság egészen más volt.
A föld alatti útvonal szűk, sötét és rendkívül nehezen járható volt. A menekülőknek vízben, iszapban és szennyvízben kellett előrehaladniuk. Világítás alig állt rendelkezésre, miközben a csoport tagjai felszerelést és fegyvereket is vittek magukkal.
A Várból induló parancsnoki csoporthoz Hindy Iván vezérezredes, a magyar I. hadtest parancsnoka is csatlakozott.
A terv szerint az Ördög-árok segítségével a szovjet vonalak mögött vagy azok közelében próbáltak felszínre jutni, majd folytatták volna útjukat a Budai-hegység irányába.
A próbálkozás azonban kudarcot vallott.
Pfeffer-Wildenbruch és társai 1945. február 12-én szovjet fogságba kerültek. Hindy Ivánt ugyancsak elfogták. Budapest szervezett katonai védelme ezzel gyakorlatilag megszűnt. A hadművelet eseményeit és a kitörés körülményeit részletesen feldolgozza a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumhoz kapcsolódó szakirodalom is.
A kitörés katonailag súlyos kudarc lett.
A pontos veszteségadatok forrásonként különböznek, ezért egyetlen látványos szám helyett érdemes az arányokra figyelni. A kitörők túlnyomó többsége elesett, megsebesült vagy fogságba került, és csak néhány száz katonának sikerült elérnie a német vonalakat.
A Vár környéke másnapra tele volt halottakkal és sebesültekkel.
Az ostrom ezzel véget ért, a Kormányóvóhely a Várban pedig elvesztette eredeti feladatát. A föld alatti parancsnoki helyiségekben elhallgattak a telefonok, eltűntek a német és magyar katonai törzsek, és néhány évig úgy tűnhetett, hogy a létesítmény története lezárult.
Éppen az ellenkezője történt.
A második világháború után nagyon gyorsan megváltozott a katonai gondolkodás. 1945 augusztusában Hirosima és Nagaszaki megmutatta, hogy egyetlen bomba egész városrészeket képes elpusztítani.
Magyarország közben a szovjet érdekszférába került. Az 1940-es évek végére kibontakozott a hidegháború, 1949-ben pedig a Szovjetunió is végrehajtotta első sikeres atomkísérletét.
Budapest stratégiai tervezői számára új kérdés merült fel:
Mi történik, ha a következő háborúban Budapestet már nem hagyományos bombákkal támadják?
A Várhegy alatt már rendelkezésre állt egy komoly, háborúban is használt vezetési pont. Ahelyett, hogy felhagytak volna vele, az új rendszer vezetői úgy döntöttek, hogy átépítik és jelentősen kibővítik.
Ekkor kezdődik a kormányóvóhely történetének második nagy korszaka.
A régi várbeli óvóhelyből megszületett a P/50, amelyet már nem egyszerű légitámadásra, hanem a hidegháború legrosszabb forgatókönyvére készítették fel.
Egy hagyományos bombatámadás és egy nukleáris csapás között bunkerépítési szempontból óriási különbség van.
Egy erős vasbeton szerkezet megfelelő távolságban túlélhet bizonyos hagyományos robbanásokat. Nukleáris támadásnál azonban a lökéshullám mellett hősugárzással, radioaktív kihullással és a külső környezet hosszabb ideig tartó szennyezettségével is számolni kellett.
A bunkernek ezért akkor is működnie kellett, amikor a felszínre nem lehetett biztonságosan kijutni.
A megoldás egyik kulcsa a túlnyomás volt.
A bunker belsejében kissé magasabb légnyomást lehetett fenntartani, mint odakint. Ha valahol apró rés keletkezett, a levegő így kifelé áramlott, ahelyett hogy a szennyezett külső levegő jutott volna be.
Ez egyszerű elv, mégis a hidegháborús óvóhely-technika egyik legfontosabb megoldása.
A P/50 gépészeti rendszerének ezért folyamatosan működnie kellett. A bunker túlélőképessége nem csupán a beton és a Várhegy vastagságán múlt, hanem a gépházon is.
Egy komoly támadás után a közüzemi hálózatok gyors kiesésével számoltak. Ha megszűnik az elektromos energia, egy mélyen fekvő bunkerben még a világítás is azonnal problémává válik.
Ezért 2 db 200 KW- os dízel aggregátort, és 35 köbméter gázolajt telepítettek le, amely az egész létesítményt ellátta. 12 órás teljes elzárkózást tett lehetővé.
A generátoroknak nemcsak a lámpákat kellett működtetniük. Energiára volt szüksége többek között:
A tartalék üzemanyag mennyisége ezért meghatározta azt is, mennyi ideig maradhatott önálló a létesítmény.
Négyszáz ember esetében már a legalapvetőbb szükségletek is komoly logisztikai feladatot jelentenek.
Ha személyenként naponta csak néhány liter ivó- és alapvető használati vízzel számolunk, naponta több mint ezer liter vízre lehet szükség. Ehhez jön az egészségügyi ellátás, a főzés és a műszaki rendszerek vízigénye.
Ezért a P/50 tervezésénél az önálló vagy tartalék vízellátás ugyanolyan fontos kérdés volt, mint az elektromos energia.
Az élelmiszerrel valamivel egyszerűbb volt a helyzet. Tartós élelmiszerből előre lehetett készletezni, de egy valódi riadó esetén pontosan szabályozni kellett volna a fogyasztást.
Min. 6 db kijárata van a létesítménynek:
Itt válik igazán érdekessé a P/50 rendeltetése.
A bent tartózkodók feladata nem az lett volna, hogy egyszerűen kivárják, amíg odafent javul a helyzet. A vezetési pontnak kapcsolatban kellett maradnia az ország más katonai és állami szerveivel.
Ehhez több, lehetőség szerint egymástól független hírközlési útvonalra volt szükség. A vezetékes telefonkapcsolat mellett a korszak védett vezetési pontjain rádiókommunikációval és speciális állami hírközlési hálózatokkal is számoltak.
Erre sincs egyszerű igen vagy nem.
Egy távolabbi nukleáris robbanás esetén a Várhegy földtömege, a mély elhelyezkedés, a megerősített szerkezet, a gázzárás és a szűrt levegő jelentősen növelhette volna a bent tartózkodók túlélési esélyét.
Egy kellően nagy erejű, közvetlenül a Várnegyedet érő csapás azonban egészen más terhelést jelentett volna.
A P/50 valódi értelme ezért nem valamiféle „elpusztíthatatlanság” volt. A létesítmény arra szolgált, hogy olyan körülmények között is legyen esély a vezetés fenntartására, amikor Budapest felszínén a megszokott állami infrastruktúra már nem működik.
És itt jutunk el a bunker egyik legérdekesebb emberi oldalához.
Kik kerültek volna be?
A hidegháború alatt természetesen nem négyszáz véletlenszerű budapesti számára tartották fenn a helyeket. A P/50 az ország legfelsőbb vezetésének és az őket kiszolgáló személyzetnek készült.
A következő fejezetben ezért megnézzük, milyen kapcsolat fűzte Kádár Jánost és a pártállami vezetést a várbeli kormányóvóhelyhez, és mennyi igaz a Kádár számára kialakított külön föld alatti lakrész történetéből.
Volt valóban saját föld alatti szobája Kádár Jánosnak a Budai Vár alatt? Kik kerülhettek volna be a bunkerbe egy atomriadó esetén? És igaz az a történet, hogy a vezetők számára a hétköznapi óvóhelyeknél lényegesen kényelmesebb körülményeket alakítottak ki?
A Kormányóvóhely a Várban hidegháborús történeténél ezek a kérdések rendszeresen előkerülnek. A probléma az, hogy a P/50-et évtizedeken keresztül szigorú titoktartás övezte. Emiatt a dokumentálható adatok mellé számos történet és legenda társult.
Egy dolgot azonban már az objektum mérete is világossá tesz: a P/50 nem Kádár János személyes bunkere volt.
Ez időrendileg sem lenne lehetséges.
A Kormányóvóhely eredeti része már a Horthy-korszakban elkészült. A nagyszabású hidegháborús bővítés pedig az 1940-es évek végén és az 1950-es évek elején, vagyis Rákosi Mátyás hatalmának időszakában zajlott.
Kádár János csak az 1956-os forradalom leverése után vált a magyar politikai rendszer első számú vezetőjévé.
A bunker tehát nem neki készült. Ő egy már meglévő, korábban létrehozott kormányzati vezetési rendszert örökölt.
A P/50 alapvető feladata az volt, hogy háborús veszélyhelyzetben az ország legfontosabb politikai és állami vezetői számára védett munkakörnyezetet biztosítson.
Teljes, minden időszakra érvényes nyilvános névsor nem ismert. A bunker körülbelül 400 fősre becsült kapacitása azonban sokkal több embert jelentett, mint a párt legfelső vezetése.
Egy működő föld alatti vezetési ponthoz ugyanis nem elég néhány miniszter.
Szükség volt többek között:
Egy ilyen bunkerben a gépész vagy a rádiós bizonyos helyzetben legalább olyan nélkülözhetetlen volt, mint egy magas rangú politikus.
A helyszíni beszámolók szerint a komplexumban Kádár János számára elkülönített helyiségek is voltak. Több leírás hálószobát, dolgozót és fürdőszobát említ, és olyan beszámoló is fennmaradt, amely szerint a vezetői lakrész berendezése a bunker többi részénél kényelmesebb volt.
Ezeknél az állításoknál azonban fontos a forráskritika. A fennmaradt helyszíni állapot és az egykori látogatók beszámolói értékes információt adnak, de nem minden berendezési tárgyról állapítható meg biztosan, hogy melyik korszakból származott, illetve pontosan ki használta volna.
Ezért a „Kádár titkos luxusbunkere” típusú megfogalmazás történelmileg félrevezető.
A P/50 mindenekelőtt munkahely volt.
Egy mai lakáshoz képest a bunker vezetői szobái sem jelentettek különösebb luxust. A valódi kiváltság egészen más volt: maga a védettség.
Miközben egy esetleges nukleáris támadás során Budapest lakosságának jelentős része polgári óvóhelyeken, pincékben vagy más szükségmegoldások között keresett volna menedéket, az állami vezetés számára egy különleges műszaki rendszerekkel felszerelt vezetési pont állt rendelkezésre.
Szűrt levegő, tartalék elektromos energia, kommunikáció, egészségügyi ellátás és szervezett élelmezés – valójában ezek jelentették a P/50 legnagyobb értékét.
Van a történetben egy különös fordulat is.
Kádár János politikai pályája során olyan rendszer vezetője lett, amelynek egyik legfontosabb föld alatti menedékét még Horthy Magyarországa kezdte kialakítani.
Ugyanazon folyosók eredeti részei szolgálták a Horthy-korszak kormányzati védelmét, majd Budapest ostromakor német és magyar katonai parancsnokok használták a föld alatti tereket. Néhány évvel később a kommunista állam építette tovább őket, végül pedig a Kádár-rendszer vezetési infrastruktúrájának részévé váltak.
Kevés magyarországi bunker mutatja ennyire látványosan a 20. századi politikai rendszerek egymásra rakódását.
A hidegháborús bunker értéke csak addig létezett, amíg működött.
A dízelgenerátorokat próbálni kellett. A szellőzőrendszert karban kellett tartani. A kommunikációs hálózatnak működőképesnek kellett maradnia. A víz- és elektromos rendszereket ellenőrizni kellett.
Egy évtizedeken át lezárt, magára hagyott bunker ugyanis nagyon gyorsan elveszíti azt a képességét, amiért megépítették.
A P/50 ezért a hidegháború jelentős részében nem egyszerűen lezárt föld alatti hely volt, hanem fenntartott állami objektum.
A rendszerváltással azonban alapvetően megváltozott a helyzet. A Varsói Szerződés megszűnt, a hidegháború véget ért, és egyre nehezebb volt indokolni egy ekkora, drágán fenntartható kormányzati óvóhely eredeti rendeltetését.
Mi lesz egy több ezer négyzetméteres, titkos kormányzati bunkerrel, amikor megszűnik az a háborús fenyegetés, amely miatt évtizedeken keresztül fenntartották? A Kormányóvóhely a Várban esetében erre nem született egyszerű válasz. A P/50 nem vált egyik napról a másikra múzeummá, és a rendszerváltással sem nyitották meg a nagyközönség előtt.
A hidegháború végével azonban alapvetően megváltozott a létesítmény jelentősége.
A Varsói Szerződés 1991-ben megszűnt, a szovjet csapatok kivonultak Magyarországról, és az ország biztonságpolitikai helyzete gyökeresen átalakult. A korábbi forgatókönyv, amelyben a magyar politikai vezetésnek egy NATO és Varsói Szerződés közötti háború idején kellett volna a Várhegy alatt működnie, elvesztette eredeti értelmét.
A P/50 ugyanakkor továbbra is különleges állami objektum maradt.
A P/50 létezése évtizedeken keresztül államtitoknak számított. Ez részben megmagyarázza, miért alakult ki annyi legenda a Vár alatti járatokról.
A karbantartását 2001- ben megszüntették. A titkosítás feloldását a nyilvánosan elérhető források 2006-hoz kötik. Ezt követően jóval több információ jelenhetett meg az objektum történetéről és kialakításáról. A korábban szinte ismeretlen létesítményről helyszíni riportok, fényképek és kutatói beszámolók is készültek.
Ezekből rajzolódott ki igazán a bunker különleges belső világa: a hosszú folyosók, vezetői szobák, gépházak, konyha, egészségügyi helyiségek és a hidegháborús műszaki berendezések.
A bunker egyik legnagyobb értéke éppen az volt, hogy sokáig viszonylag érintetlenül őrizte különböző korszakok nyomait.
A helyszíni beszámolók régi telefonokat, kapcsolótáblákat, szellőző- és gépészeti berendezéseket, bútorokat, műszereket és különféle feliratokat dokumentáltak. A P/50 ezért ipar- és technikatörténeti szempontból is érdekes.
Egy bunkerkutató számára sokszor éppen ezek az apró részletek a legértékesebbek.
Egy kapcsolószekrény típusa segíthet egy átépítés időpontjának meghatározásában. Egy falon maradt felirat elárulhatja egy helyiség egykori feladatát. Egy szellőzőgép pedig többet mondhat az objektum valódi védelmi képességeiről, mint bármely később kialakult legenda.
A P/50 neve 2022 januárjában ismét bekerült a hírekbe.
A Budai Vár alatti járatrendszer egyik bejáratánál rendőri intézkedés történt. A sajtóbeszámolók szerint felmerült, hogy tárgyakat vihettek el a történelmi objektumból, ezért lopás gyanúja miatt nyomozás indult. Az ügyre azért is irányult komoly figyelem, mert a bunkerben fennmaradt eredeti berendezési tárgyak történeti értéket képviselhetnek.
Ez egy kevésbé látványos, de nagyon fontos problémára mutat rá.
Egy bunker megőrzéséhez nem elég lezárni az ajtaját. A nedvesség, korrózió, műszaki állapotromlás és az illetéktelen behatolás egyaránt pusztíthatja az eredeti környezetet.
Ez az egyik leggyakoribb kérdés.
A P/50 jelenleg nem tekinthető szabadon látogatható turisztikai látványosságnak. A Budai Vár alatt ugyan több föld alatti helyszín is látogatható, ezeket azonban nem szabad összekeverni a kormányóvóhellyel.
A Sziklakórház Atombunker Múzeum például vezetett túrákon látogatható, de különálló történelmi objektum. Ugyanez igaz a Budavári Várbarlang látogatható részeire is.
Ha valahol „budai várbunker túrát” hirdetnek, ezért mindig érdemes pontosan ellenőrizni, melyik föld alatti objektumról van szó.
A lezárt bejáratok önálló felkeresése vagy megközelítése pedig nemcsak jogi problémát jelenthet. A használaton kívüli föld alatti terekben omlásveszély, rossz levegő, nyitott aknák, elektromos berendezések és más, kívülről láthatatlan veszélyforrások lehetnek.
A bunker történeti jelentőségét nehéz egyetlen korszakhoz kötni.
Ugyanazon objektum történetében találkozik a Horthy-korszak, Budapest 1944–45-ös ostroma, a Rákosi-rendszer és a Kádár-korszak hidegháborús világa.
Ez teszi a P/50-et igazán különlegessé.
Nem pusztán betonfalakról és vastag acélajtókról van szó. A hely története megmutatja, hogyan változott Magyarország vezetőinek gondolkodása a háborúról. Az 1930-as években a légibombázástól tartottak. Az 1950-es évekre már vegyi és nukleáris háborúra készültek. Néhány évtizeddel később pedig az egész rendszer elvesztette eredeti katonai jelentőségét.
A Kormányóvóhely a Várban ezért több mint egy elfeledett bunker Budapest alatt.
Tulajdonképpen a magyar 20. század egyik föld alá zárt időkapszulája.
Ha egyszer megfelelő műemléki, biztonsági és üzemeltetési feltételek mellett szélesebb körben bemutathatóvá válna, a P/50 Budapest egyik legérdekesebb történelmi helyszíne lehetne. Addig azonban a kutatás legfontosabb feladata, hogy a dokumentálható történetet elválasszuk a Várhegy alatt keringő legendáktól, és megőrizzük mindazt, ami még fennmaradt ebből a rendkívüli létesítményből.
A P/50 a Budai Vár alatt található egykori kormányzati védett vezetési pont hidegháborús jelölése. Előzménye az 1930-as években kialakított kormányóvóhely volt, amelyet a második világháború után jelentősen kibővítettek.
A P/50 tehát nem egyszerű légópince. Feladata az volt, hogy háborús helyzetben védett környezetet biztosítson az állami vezetés működéséhez.
A létesítményt a Horthy-korszakban hozták létre, és a kormányzó, valamint az állami vezetés védelme is a rendeltetéséhez tartozott. Emiatt gyakran Horthy-bunkerként említik.
Ez az elnevezés azonban leegyszerűsítő. Nem Horthy személyes menedékhelyéről beszélünk, hanem kormányzati vezetési pontról, amelynek több állami és katonai szereplőt kellett kiszolgálnia.
A kormányóvóhely kialakításánál fontos szempont volt, hogy a felszíni kormányzati központokból védetten megközelíthető legyen. Így igen, a Királyi Palota irányába vezető összeköttetés létezik ma is.
A Várhegy alatti rendszerekről ugyanakkor rengeteg legenda kering. Nem érdemes minden állítólagos titkos járatot történelmi tényként kezelni.
Nem. Ez az egyik leggyakoribb félreértés.
A Sziklakórház és a P/50 egyaránt a Budai Vár föld alatti világához tartozik, de különálló rendeltetésű történelmi objektumok.
A Sziklakórház elsődlegesen egészségügyi létesítményként működött, míg a P/50 kormányzati vezetési pont volt. A Sziklakórház Atombunker Múzeum ma látogatható múzeum.
Szintén nem.
A Budavári Várbarlang természetes eredetű üregek és az évszázadok során mesterségesen kialakított pincék különleges rendszere. A kormányóvóhely ezzel szemben célzottan létrehozott, megerősített műszaki létesítmény.
A két föld alatti világ története és egyes kapcsolatai miatt könnyű összekeverni őket. A Várbarlang történetéről és látogatható részeiről a Budavári Várbarlang hivatalos oldala ad további információt.
A nyilvánosan hozzáférhető leírások a hidegháborús bővítés után körülbelül 7000 négyzetméteres hasznos területetemlítenek.
Az eredeti, második világháború előtti létesítmény ennél kisebb volt. A későbbi munkálatok során új munkahelyekkel, folyosókkal és jelentős gépészeti infrastruktúrával bővítették.
A 7000 négyzetméteres értéket érdemes közelítő adatként kezelni, mivel a létesítmény teljes tervdokumentációja nem érhető el egységesen a nyilvánosság számára.
A hidegháborús P/50 bunker befogadóképességére körülbelül 400 főt szoktak megadni.
Ebben nemcsak a legfelsőbb politikai vezetés értendő. A bunker működtetéséhez hírközlési, műszaki, egészségügyi, adminisztratív és kiszolgáló személyzetre is szükség volt.
Ez is jól mutatja, hogy a P/50 inkább egy föld alatti kormányzati munkahely volt, mint egyszerű menedékhely.
A P/50-ről készült helyszíni beszámolók Kádár János számára fenntartott vezetői helyiségekről írnak. Dolgozó-, pihenő- és fürdőhelyiséget is említenek.
A „Kádár luxusbunkere” megnevezéssel ugyanakkor érdemes óvatosan bánni. A bunker jóval Kádár hatalomra kerülése előtt épült, a nagy hidegháborús bővítés pedig a Rákosi-korszakban kezdődött.
A P/50-et úgy fejlesztették tovább, hogy nukleáris támadás következményei között is növelje a bent tartózkodók túlélési esélyét, és lehetőség szerint fenntartsa a vezetési funkciókat, így igen.
Ehhez megerősített szerkezet, gázzárás, légszűrés, túlnyomás, tartalék energiaellátás és más műszaki rendszerek kellettek.
Erre nincs olyan nyilvánosan igazolt, minden korszakra érvényes szám, amelyet biztos adatként érdemes lenne megadni.
Az önálló működés időtartamát többek között a víz-, élelmiszer- és üzemanyagkészlet, a bent tartózkodók létszáma és a gépészeti berendezések állapota határozta volna meg, ami itt kb. 48 óra volt
A Várhegy föld alatti világával kapcsolatban kisvasútról és különféle szállítórendszerekről is találhatunk történeteket.
A Dísz tér alatt volt egy csillerendszer, de csak pár 100 m, mely elbontásra került.
A Budai Vár alatt valóban jelentős föld alatti infrastruktúra található, de ebből nem következik, hogy minden népszerű „titkos alagút” történet igaz.
A Várhegy alatt természetes üregek, pincék, óvóhelyek, közművek és mesterséges járatok egyaránt előfordulnak. Ezek egy része összeköttetésben állt vagy állhatott egymással.
A több kilométeres, Budapest távoli pontjaira vezető titkos járatokról szóló történeteket azonban csak megfelelő tervrajz, levéltári irat vagy helyszíni dokumentáció alapján érdemes tényként elfogadni.
Annyi azonban biztos, hogy összeköttetés van az Örödgárokkal.
A P/50 nem működik hagyományos, szabadon látogatható múzeumként. A Budai Vár alatt ugyanakkor több olyan történelmi föld alatti helyszín található, amely szervezett keretek között megtekinthető.
A lezárt bunkerbejáratok önálló felkeresése vagy a föld alatti objektumba történő engedély nélküli bejutás kerülendő, mivel a Kormányőrség őrzi jelenleg is.
Kevés magyarországi objektum történetében találkozik ennyi korszak.
A Kormányóvóhely a Várban előzménye a Horthy-korszakban született. Budapest ostroma alatt katonai vezetési szerepet kapott. A Rákosi-korszakban jelentősen kibővítették, majd a hidegháború évtizedeiben a pártállami vezetési rendszer részét alkotta.
Éppen ezért a P/50 nem csupán haditechnikai érdekesség.
A bunker falai között Magyarország 20. századi történelmének több, egymást követő korszaka találkozik. Ez teszi a Budai Vár egyik legérdekesebb, ugyanakkor legtöbb legendával körülvett föld alatti objektumává.
